Történeteim, mini novelláim, írásaim =)

Tiltott vágy / 5

Ez most kicsit hosszabb rész lesz a megszokottnál. A befejezés ;)

Hirtelen szerelem is tarthat örökké?

A kórházban ébredtem fel. Jeremy őrködött az ágyam mellett, félálomban.

- Utálom a kórházakat. - Kezdtem azonnal panaszkodni.

- Csajszi! - Pattant fel a székéről. - Jobban vagy?

- Igen... Azt hiszem. Egyáltalán mi bajom volt? - Jöttem rá, hogy nem normális, ha valaki csak úgy elájul.

- Nem tudom. Azt mondják, hogy leeshetett a vérnyomásod. - Magyarázta Jer, miközben betoppant egy doki.

- Ááá! Felébredt? Örvendek. Gondolom kíváncsi, hogy meddig tartjuk bent, és mi a baja. - Sorolta az orvos  a kérdéseimet helyettem, amit egy bólintással igazoltam. - Semmi komoly, ne aggódjon. Le eshetett a vérnyomása. Úgy tudjuk épp egy konfliktus helyzetben volt, amikor össze esett.

- Igen... Így is mondhatjuk. - Helyeseltem.

- Valószínű ez volt az oka.

- És... mikor mehetek haza? - Kérdeztem egyből a lényegre.

- Mivel tegnap éjjel hoztuk be, ezért szerintem ma délután haza is mehet. Elkészítjük a záróját, és elengedjük.

- Köszönöm. - Mondtam, majd az orvos ki is ment.

- Én elmegyek egy kávéért. Te is kérsz? - Jeremy.

- Jól esne, köszi. -Néztem fel rá. Kicsinek, és törékenynek éreztem magam így fekve, ezért egyből fel is ültem.

Jeremy elment, én pedig megkerestem a mosdó helyiséget.

- Bejöhetek? - Hallottam egy ismerős hangot.

- Tom? - Meglepődtem, ahogy felismertem. - Honnan tudod, hogy itt...

- Jeremytől... Annyira sajnálom. - Nézett a nagy kerek csokigolyóra hasonlító szemeivel.

- Mit is? - Adtam a hülyét, bár konkrétan tényleg nem tudtam mire céloz.

- Úgy érzem miattam vagy itt. Meg tudsz nekem bocsájtani?

- Nem haragszom. - Mondtam, majd visszamentem az ágyamhoz. Bevackoltam magam a nagy takaró közé,törökülésben és reméltem, hogy Tom nem követett. Pont mint egy durcás kislány, akinek elvették a cukorkáját. Még magamnak is képes voltam hazudni. Szégyen. Emma ezt azért nem gondoltam volna. Nagyot csalódtam. -Társalogtam magamban, és az ajtó felé fordultam a motoszkálásra. Csak add, hogy ne Tom legyen. Jajj Emma... Ki más lenne az, ha nem ő? Forgattam a szemem. - Komolyan elképzeltem, hogy valaki ezeket vágja a fejemhez. Már csak abban reménykedtem, hogy nem hangosan beszéltem.

- Emma. - Lépett elém Tom, és hirtelen a tekintetünk veszélyesen egymásba markolt. Nincs menekvés. Nem tudok elfordulni. Valami nem engedi, hogy megszakítsam ezt a szemkontaktust. - Én SZERETLEK. - Mondta, így, csupa nagy betűvel. Erre nekem rögtön az ugrott be, hogy általános iskolás korom óta úgy gondolom, hogy aki "Én"-el kezd mondatot, az nem épp egy... hmm hogy is volt? Már nem is emlékszem. Minden esetre tudom, hogy valamilyen szinten lenéztem az ilyeneket. Igen igen... Tudom, hogy most nem az számít. De a másik szó... Nem tudok hinni neki.

- Egy szó... Végtelen nagy hazugságnak tűnik. - Méláztam. Nem is tudom mi ütött belém. Hirtelen valami bölcs, vagy inkább rejtett bunkósággal elutasító jelmezt öltöttem.

- Szeretlek! - Ismételte, már már úgy, hogy a szeme és a szemem közti út szinte szikrázott a forróságtól. Fel akartam állni. Le akartam teperni. Azonnal. Aztán éreztem, hogy itt nincs vége. Ezt még követi egy hangsúlyos "de", és a "de" nagyon ritkán jelent jót. Ebben az esetben a jó esélye egyenlő volt a reménytelennel.

- Mi a bökkenő? - Kérdeztem, miközben próbáltam leplezni minden érzésemet.

- Elutazunk. - Bökte ki, mire én csak kíváncsian néztem rá. Nem értettem. - Hosszú időre utazunk el. - Folytatta.

- Mégis mennyire hosszú időre?

- Először fél évre. New Yorkba. Ha beválik David terve, akkor kinn maradunk két évig. - Közölte, teljesen merev arccal. A szívem hevesen kezdett zakatolni. Egy esély, hogy azzal legyek, akiben azonnal megfogott valami, ahogy megláttam, és egy ok, amiért kezdhetem elfelejteni ezt az esélyt. Nem tudtam mit mondani. Az agyam leblokkolt, a szívem tiltakozott.

- El kell mondanod mit érzel! Mit gondolsz? Tudnom kell Emma! - Szinte könyörgött.

- Tudod, hogy mit érzek. Szeretlek. - Mondtam, mélyen a szemébe nézve. Szinte a Tom mögött álló falat is láttam. - De elmész... Nem szabad beleélnem magam semmibe. Bár ehhez már késő. Nem kérhetem, hogy maradj...

- De én kérhetem, és kérem, hogy gyere velem! - Erre újra belém szorult minden szavam. - Emma?

- Hmm? - Néztem, elgondolkodva.

- Mit mondasz? - Kérdezte.

- Nem mehetek. Itt tanulok. Itt vannak céljaim. Ide fog kötni a munkám is. Nem adhatom fel. Gondolom megérted, hogy nem lehetek biztos benne, hogy ha elmennék egy másik földrészre, akkor megállnám a helyem. Nem hagyhatom itt a képzést, amire járok. Erre ott kint lehet, hogy esélyem sem lenne. Nem adhatom fel az öt éves korom óta dédelgetett álmaim. Mert... Mi van, ha ez csak egy fellángolás? - Magyarázkodtam, miközben magamat is próbáltam meggyőzni. Egyáltalán nem voltam annyira biztos a tetteimben, a szavaimban, mint ahogy az látszott.

- Remélem, hogy ez csak fellángolás...Mert akkor talán túl teszem magam rajtad. - Hajtotta le a fejét. - Akkor... Sok szerencsét. - Mondta, hátat fordított, és kisétált az ajtón.

Éreztem, hogy elrontottam. Éreztem, hogy azon az ajtón talán az életem férfija sétált ki. Mégsem mentem utána. Mégsem kiabáltam, hogy : Tom Kaulitz SZERETLEK, és veled akarok menni. Mégis miért nem tettem? Talán azért, mert pár hét után nem mertem ebbe belevágni, vagy talán azért, mert azt hittem jobb lesz ez így. Féltem. Nagyon is féltem. Magamnak sem tudtam okokat kitalálni. Legbelül nem is akartam, hisz egyértelmű. Féltem, hogy ha elmentem volna vele, és ott kint véget ér ami így el sem kezdődött, akkor magányos lettem volna. Kint Amerikában, egyedül. Ez riasztott leginkább vissza, és ebből csak az jön le, hogy nem tudtam bízni a sikerben, a sikerünkben.

Teltek a hetek. Jeremy szerencsére mellettem volt. Munka előtt és után mindig az ő lakásán beszéltük ki az aznapi dolgainkat. Volt, hogy nála is aludtam. Ő az, aki megpróbálta elfeledtetni velem ami történt. Persze nem járt sikerrel, de legalább volt néhány boldogabb órám. Egy ilyen este rájöttem, hogy valami nem stimmel. Épp arról beszéltünk, hogy Jeremy mennyire szeretne nő lenni.

- Ha tehetném, akkor felajánlanám, hogy cseréljünk. Van néhány dolog, amit kihagynék a női életből. - Panaszoltam.

- Akár hiszed, akár nem, de én még azt is irigylem, hogy minden hónapban pár napig megvan. Legalább van mire fognotok, ha hisztisek, és dilisek vagytok. - Nevetett saját magán.

- Várj csak... - Pattantam fel a fotelből, rémülten.

- Mi a baj? - Ijedt meg Jer is.

- Hanyadika van? - Kérdeztem.

- 27. Miért? - Érdeklődött, én pedig levegő után kapkodva számolni kezdtem.

- Nem lehet... Mondd, hogy nem lehet. - Fogtam a fejem.

- Mi nem lehet drágám? - Kérdezte.

- Két hónapja... két hónapja nem jött meg. Nem lehet... Hogy nem vettem észre? A picsába... - Mászkáltam le föl a nappaliban, szinte a hajamat tépve.

- Ezt most úgy érted, hogy lehet, hogy terhes vagy? - Érdeklődött Jeremy.

- Úgy. A francba is. Nagyon is úgy.

- Ülj le, és nyugodj le. Ha terhes vagy azért, mert árt a babának, ha nem akkor azért, mert nem szeretném, ha szívrohamot kapnál itt nekem. - Ültetett le a fotelbe, és elviharzott.

Pár perccel később már újra előttem állt, és a kezembe nyomott egy dobozt. Terhességi teszt.

- Kösz. - Mondtam, és azonnal a fürdőbe siettem. Nem voltam benne biztos, hogy el akarom végezni. Mi van, ha terhes vagyok? Mi van ha azon a hülye pálcán az lesz, hogy tényleg terhes vagyok? Nem lehet... Én... Nem tudnék apa nélkül felnevelni egy gyereket. És egyébként is korai az még nekem.

Nem várhattam tovább. Jöjjön, aminek jönnie kell. Az eredményt már Jeremy oldalán vártam.

- Nézni sem bírom. Mondd, hogy nem pozitív. Kérlek mondd! - Könyörögtem.

- Édes ez nem rajtam múlik. - Mondta, majd hirtelen kínos csend ülepedett a szobára.

- Neeee! - Kaptam a szám elé a kezem. Mondd, hogy csak egy rossz álom!

De nem álom volt. Később a dokim is megerősítette a hírt, miszerint terhes vagyok. Gyerekem fog születni, mi több, gyerekem fog születni Tomtól. A gyerekem apja Tom. Ezt az információt nehezen dolgoztam fel. Nem Tommal volt a gond. Egy gyerek... Mit kezdek én egy gyerekkel? Ehhez képest az abortuszra kapásból nemet mondtam. Nem ölök embert. A családomnak nem állt szándékomban előadni semmit. Jeremy felajánlotta, hogy költözzek ideiglenesen hozzá, amit el is fogadtam. Hálás voltam neki, és sajnáltam is. Így éjjel nappal azt kellett hallgatnia, hogy mennyire félek a szüléstől, és milyen rossz lesz a gyereknek apa nélkül. Mindezek mellett a rosszulléteimet is el kellett viselnie.

- Jer!

- Igen csajszi? - Jött be a konyhából egy hatalmas bögre kakaóval.

- Szerinted milyen anya leszek? - Kérdeztem.

- Szerintem te leszel a világ legjobb anyukája. - Válaszolta. Jól esett, még ha nem is így van.

- És az, hogy nem lesz a gyerekemnek apja? - Kérdeztem, a pár hónap alatt már isten tudja hanyadszorra.

- Szerintem csörögni fog a telefon, és nem engem keresnek. - Mondta Jer.

- Mi van? - Értetlenkedtem, de Jer válasza előtt megcsörrent a telefon. Egy kicsit megijedtem.

- Igen? - Szóltam bele, rémült hangon.

- Szeretlek. Veled akarok lenni. Veled, és a kis lurkóval, aki pár hónap múlva megszületik. - Hallottam egy ismerősen csengő hangot, de nem tudtam értelmezni, amit mondott. - Kinyitod az  ajtót? - Kérdezte, én pedig cselekedtem.

- Nem csak fellángolás volt. - Mondta, csillogó csokoládé barna szemekkel.

Nem tudtam mit mondani. A nyakába ugrottam, és potyogni kezdtek a könnyeim. Elképzelésem sem volt arról, hogy mit hoz a jövő, de százszor optimistábban tekintettem előre, így, hogy nem vagyok egyedül. Hogy itt van velem ő, akibe olyan hamar, és olyan végtelenül beleszerettem. Tom Kaulitz, a férfi, aki milliónyi női rajongójáról mondott le, hogy velem legyen. A nőcsábász, aki az egyetlen, az első együtt töltött éjszakán megajándékozott egy kis csodával. Nem vártuk, túl korai, alig ismerem az apját, mégis boldogan nézek az előttem, az előttünk álló útra.

THE END

Senki sem tudhatja, mit hoz a jövő. Senki sem tudhatja, hogy lesz-e valaha mérhetetlenül szomorúból végtelenül boldog. De egy valamit tudhat mindenki! Az egész jó részt hozzáállás kérdése. Nem szabad elszalasztani a lehetőségeid, mert talán egyszer elfogynak, és sosem kapsz újat. Mint a legtöbb történetnek, ennek sincs sok köze a valósághoz, mégis úgy gondolom, hogy kellenek ezek a történetek. Kellenek a happy endek is, még ha nem is igaziak, hogy ha rövid időre is, de elfeledtessék velünk a gondokat.

Tiltott vágy /4

Néha jobb megkérdezni a bűnöst, mint hinni egyből az ítélőnek...

- Hihetetlen, hogy nem tudod, hogy kik vagyunk. - Elmélkedett Bill.

- Tényleg nem tudom. De... tudnom kellene? - Kérdeztem.  Kezdtem úgy érezni magam, mintha amnéziám lenne.

- Tudod mi az a Tokio Hotel? - Válaszolt kérdésemre kérdéssel.

- Tokio Hotel?

- Na jó... Azt hiszem egyszerűbb, ha megmutatom. Gyere. - Indult el az egyik szoba felé.

Már meg sem lepődtem a látványtól, ami fogadott.  Százszor nagyobb luxus, mint Tom szobájában. És luxus alatt nem azt értem, hogy hatalmas kényelem, és milliós berendezések, inkább lenyűgöző látványosság.

Bill leültetett egy laptop elé.

http://www.youtube.com/watch?v=zlLkscjDWsA

Végignéztem, és végighallgattam a számot. Enyhe sokk ért. Nagyon tetszett az egész.

- Szóval ez lenne a Tokio Hotel. - Állapítottam meg.

- Igen. Böngéssz csak nyugodtan. Én kimegyek elszívni egy szál cigit. - Hagyott a szobájában Bill.

Annyira belemerültem a böngészésbe, hogy már cikkeket olvastam a bandáról. Így utólag azt mondom, hogy bár ne tettem volna.

Rátaláltam egy cikkre, amiben Tom csajozási szokásairól olvastam. Nyíltan felvállalja, hogy több száz csajjal volt már viszonya?! Amiket találtam róla, mind lesokkoltak. Nem akartam hinni a szememnek.

- Minden oké? - Kérdezte Bill, az arcom előtt hadonászva, hogy magamhoz térjek...

- Azt hiszem jobb, ha elmegyek. - Mondtam, teljesen nyugodtan.

- Mi a baj? - Nézte meg a Laptopot. - Basszus. Csajszi! Hidd el Tom nem csak ilyen tud lenni. Oké, voltak ügyei, de veled ezt egyáltalán nem egy egyszeri alkalomnak gondolta.

- Nem tudom... Nem értem ezt az egészet. Ez most sok... Jobb, ha elmegyek.

- Azt hiszem nem tudlak itt tartani. De remélem azért átgondolod a dolgokat. - Kísért ki Bill az ajtóig.

- Te olyan más vagy, mint Tom.

- Az, hogy ikrek vagyunk. nem azt jelenti, hogy mindenben hasonlítunk. De hidd el, hogy Tom sem olyan, mint azt te olvastad.

- Nem tudom mit higgyek. - Kételkedtem.

- Remélem még látjuk egymást. - Bill.

Erre nem tudtam mit válaszolni. Már nem tudtam, hogy mit akarok. Elköszöntem, és elindultam. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Taxit akartam hívni, de ráeszméltem, hogy minden cuccom Tom szobájában maradt. A világ összes pénzéért sem mentem volna vissza. Járókelőktől kérdezősködtem, így nagy nehezen hazavergődtem.

Nem akartam rá és rám, kettőnkre gondolni. Úgy éreztem, hogy csak egy név vagyok egy hosszú listán. Mától már egy kipipált név. Próbáltam másra terelni a gondolataim. Filmeket néztem egész nap, és a nagyimnak segítettem. Mígnem eljött a meló ideje. Minden porcikám fel akart mondani, mégsem tettem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy az egyetlen pénzkeresési lehetőséget így ott hagyjam.

- Mi van csajszi? Olyan nyúzott vagy. Vagy inkább depis... Depisen nyúzott. - Könyökölt a pultra Jeremy.

- Semmi. - Próbáltam ezzel letudni.

- A jó öreg Jeremyt nem vered át. Hallgatlak.

- Na jó... Úgysem hagysz békén. Röviden annyi,hogy megtudtam, hogy ki az a Tom Kaulitz.

- És ez miatt vagy ennyire depis? - Csodálkozott Jer.

- Lefeküdtem vele. - Böktem ki. Mivel Jer csak bámult tovább, így folytattam. - Akkor még nem tudtam, hogy ki ő. Utána tudtam meg, cikkeket olvasva...

- Jaj kicsi lány... Gyere velem. - Mondta, én pedig szó nélkül követtem. Az irodájába mentünk. - Foglalj helyet. Azt hiszem jól esne neked most egy lelki szemetes.- Ültetett le az egyik kényelmes fotelbe, ami tegnap éjjel kerülhetett ide.

- Ugye most nem az fog jönni, hogy rám nyomulsz? - Kérdeztem, elővigyázatosságból. Jer csak nevetett, mire kérdően meredtem rá.

- Cicám akkor már inkább Tom. - Hagyta abba a nevetést, és teljesen komolyan  közölte.

- Te... te?

- Igen, buzi vagyok. - Mondta.

Jeremyvel mindent átbeszéltünk. Szerinte meg kellene beszélnem Tommal ezt az egészet. Valahol mélyen legbelül én is egyetértek vele, de nem fogok odamenni hozzá. Igazán elmondhatott volna mindent.

Visszamentünk dolgozni. Tom és a bandája szokás szerint megjelentek. A pulton találtam a Kaulitz házban hagyott dolgaimat. "Hála" Jeremynek, én szolgáltam ki őket. Tommal csak bámultunk egymásra egész este. Ez ment hosszú két héten át. Egy szót sem váltottunk. Csak Billel beszéltem minden este, vele is csak a rendelést egyeztettük. Idő közben jött a rengeteg tanulnivalóm is, így ez szerencsére teljesen lekötött. Röpke szabadidőmben sajnos túlságosan átéltem újra és újra a Tommal töltött pillanatokat. Ki gondolta volna, hogy ilyen rövid idő alatt, ennyire lehet ragaszkodni valakihez?! Tudtam, hogy szeretem. Tudtam, hogy kell nekem. Mégis, mivel azóta sem keresett, így ezt egy olyan üzenetnek fogtam fel, hogy tényleg csak egy név voltam a listán.
Eközben Jeremyvel egyre jobban kijöttem. Egy szoros barátság bontakozott ki köztünk. Esténként, amikor épp nem kellett senkit kiszolgálni, kártyáztunk a pultnál. Persze közbe kibeszélve az aznapi eseményeket.

- Azt hiszem hozzád jöttek. - Állt fel Jer, és elindult az egyik asztal felé.

Megfordultam, és Tommal találtam szembe magam.

- Mielőtt bármit is mondanál kérlek hallgass végig. Számomra nem csak egy futó kaland voltál. Igaz, hogy nem mondtam el teljesen, hogy ki vagyok. Én sem tudtam rólad semmit. Persze ez nem mentség. De ha elmondtam volna, akkor szerinted ugyan azt éreznéd, amit most érzel? - Hadarta el. Szomorúság, és bűnbánat áradt a csokoládé barna szemeiből.

- Miért? Szerinted mit érzek? - Kérdeztem, pókerarccal.

- Ne csináld ezt. Tudom, hogy szeretsz. Amikor egész éjjel egymást bámuljuk, és némán üvöltjük egymás szemébe az érzéseinket... Látom rajtad. Te is láthatod rajtam. Nyomot hagytál bennem. Én sem ismertem magamra. Nehezen hittem el, hogy Tom Kaulitz is lehet szerelmes. De lehet. Szeretlek Emma! Ahogy megláttalak valamit elindítottál bennem, amit eddig soha, senkinek nem sikerült. Szeretlek! - Suttogta a végét. - Emma! Mondj már valamit. - Kérlelt, csillogó szemekkel.

- Tom. Te meg mi a francot csinálsz? - Jelent meg Tom mellett valaki, akit még sosem láttam itt.

- David... - Rémült meg Tom.

- Szerintem most azonnal elmegyünk. - Mondta a férfi.

- Nem, nem megyünk el. - Mondta Tom, majd felém fordult. - Emma! Mondd, hogy szeretsz. Mondd! Kérlek! Veled maradok. Ismerjük meg jobban egymást. Bocsáss meg kérlek! - Könyörgött szinte, de nekem egy szó sem hagyta el a torkomat.

- Menjünk. - Parancsolt rá David.

A következő pillanatban már eltűntek a szemem elől, velem pedig forogni kezdett a világ.

Tiltott vágy /3

Pofára esés

Hamar belevágtunk az éjszakába, és eszembe jutott, hogy milyen rég voltam bulizni.

- Na... Jól érzed magad? - Kiabálta túl a zenét Tom a nyakamhoz hajolva.

- Igen, bár lehet kicsit sokat ittam, szóval nem szívesen állnék fel a stabil székről. - Nevettem.

- Megesik az ilyen. - Mosolygott Tom, mélyen a szemembe nézve. - Mindjárt jövök. - Hadarta el, és már el is tűnt.

- Bill! - Kiabált. - Bill!

- Mi az tesó? - Nézett csodálkozva ikrére.

- Beszélnünk kell.

- Nem ér rá?- Biccentett a mellette ülő melírozott hajú lány felé célzásul.

- Nem. - Mondta határozottan Tom.

- Bocs, de hív a kötelesség.- Hagyta ott a lányt, és félrevonultak Tommal. - Szóval mi az?

- Nem tudom.

- Ezért hívtál félre? Ne nevettess már. Túl sokat ittál. - Indult volna vissza Bill.

- De...Várj már. Ment utána Tom, hogy maradásra bírja. - Szóval... Tudod van az a lány, Emma...

- Aha, a kis csaj, aki teljesen összezavar.

- Szóval... Valami nagyon megfogott benne. Úgy érzem szükségem van rá. Kell nekem.

- Mondj valami újat. - Nevette ki a testvére.

- De nem úgy kell... vagyis nem csak úgy! Ő olyan más. Nem tudnám vele is megtenni azt, amit annyi lánnyal eddig. Ő nem csak egy egy éjszakás kaland. Bele sem menne ebbe szerintem, ha ismerne.

- Mi van? Nem tudja, hogy ki vagy? Nem tudja ki az a Tom Kaulitz? - Lepődött meg Bill.

- Nem.

- Aha... És te meg beleszerettél. Azért, mert nem a hírességedért van veled? Azért, mert azt sem tudja ki vagy?

- Lehet, hogy ez is közrejátszik. De... Kell nekem. Nem érted? Én... nem is ismerek magamra!

- Figyelj! Ha most ez mind igaz, akkor sok sikert. Nem tudom mit parázol. Bármilyen hihetetlen is, Tom Kaulitz is lehet Szerelmes! - Veregette meg Tom vállát Bill, majd visszament az asztalánál ülő lányhoz.

Tom Kaulitz is lehet szerelmes... Tom Kaulitz is lehet szerelmes. - Mondogatta magában Tom, miközben Emma felé tartott.

- Azt hittem már vissza sem jössz. - Karoltam Tom nyakába.

- Uhh... Látom nem sikerült leállni az ivással.

- Picsába... Nem akartam ezt. Annyira hülye vagyok. - Másztam le Tomról, és elindultam az emelet felé, ahol többek közt az irodák is voltak.

Betántorogtam az egyikbe, ahova Jeremy szokott félrevonulni. Egy íróasztalon kívül semmi nem volt bent. Leültem, vagy inkább összeestem az egyik sarokba. Nem szoktam ennyire berúgni. Azért is jöttem el Tomtól, mert valahol szégyelltem ezt az egészet.

- Emma! Basszus! Ugye jól vagy? - Jött oda hozzám Tom.

- Bocsi... én... nem akartam elrontani az estédet. - Mondtam, és akaratlanul is sírni kezdtem.

- Ugyan már Emma. Nincs semmi gond. - Kapott fel Tom.
A karjaiban aludtam el, és ott is ébredtem fel, csak már egy kényelmes ágyban, pihe puha párnák között.

- Jó reggelt álomszuszék! - Mosolygott Tom.

- Jó reggelt. - Mondtam. - Hol vagyunk? - Kérdeztem, miután felmértem a szobát.

- Nálam. - Nézett az őzikeszemű.

- Annyira sajnálom a tegnapit. - Mondtam pár perc csend után.

- Mondtam már, hogy nincs mit sajnálnod.Ez bárkivel megesik, ne is beszéljünk róla.

- Hogy hogy ide hoztál? - Mármint... úgy értem, hogy hozzád.

- Talán mert azt nem tudom, hogy te hol laksz. - Mondta, mire már nekem is mosolyra húzódott a szám.

- Kimehetek a fürdőbe? - Kérdeztem, egy kicsit bátortalanul.

- Az az ajtó az. - Mutatott egy, a szobájából nyíló ajtóra.

A fürdőben csak ámultam a félig luxus berendezésen. Egyre inkább az járt a fejemben, hogy ki ez a Tom Kaulitz. De minél többet tudtam meg, annál kevésbé érdekelt. Éreztem, hogy szükségem van rá, de nekem az kellett, akinek megismertem.  Nagyjából rendbe szedtem magam, és visszamentem Tomhoz.

- Itt aludtál mellettem? - Feküdtem le mellé.

- Igen. De leginkább csak gyönyörködtem abban, hogy milyen aranyosan, és nyugodtan alszol. - Hozott zavarba.

- Tom!

- Igen Emma?

- Feltétlen meg kell tennem valamit. - Mondtam, magabiztosan a szemébe nézve.

- Hajrá. Mi tart vissza? - Kérdezte, mire megcsókoltam. Hosszú, szenvedélyes csók volt. - Erre nem számítottam. - Láttam Tom arcán, hogy meglepődött, ugyan akkor jól is esett neki.

A csók után egymást követték az események. Mint két vadmacska egymásnak estünk. Nem tudom mit gondoltam, vagy hogy miért nem gondoltam bele abba, hogy ez lehet, hogy csak egyszeri alkalom. Nem is érdekelt. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy szükségem van erre. Szükségem van Tomra.

Bő másfél óra elteltével egy kicsi elbóbiskoltunk, viszont engem felébresztett a korgó gyomrom. Óvatosan kimásztam az ágyból, és magam köré csavartam az egyik hatalmas fehér takarót. A konyhába szerencsére hamar eltaláltam. A hűtő tele volt mindenféle mirelit kajával. Letámadtam a málnaszörpöt. Kiskorom óta rajongok érte.  Elindultam vissza a szobába, és próbáltam ellenállni a kíváncsiságomnak, hogy körülnézzek.

- Szóval te vagy Emma? - Szólított meg valaki, mire persze azonnal hátranéztem, amit meg is bántam, mivel a lendülettől, amivel elindultam nem bírtam megállni, és így felbuktam egy cipőben.

- Basszus! - Ültem fel, a fejemet fogva. - A csudába. - Néztem körül. Minden csupa málnaszörp volt.

- Bocsi.- Kapta a szája elé a kezét a fekete hajú srác, akit korábban már láttam a bárban is.

Felsegített, és gyors rendbe hozott mindent. Visszamentem a szobába, és lecseréltem a málnaszörpös ágyneműt, Tom egyik hatalmas pólójára.  Negyed órán belül már a konyhapultnál ültünk.

- Szóval... Te ki vagy? - Néztem a Tom hasonmásra, kicsit értetlenül.

- Ez azért vicces. - Mosolygott. - Bill vagyok. Bill Kaulitz. - Mutatkozott be.

- Mi?... Ti...ti talán ikrek vagytok? - Néztem értetlenül.

- Igen. - Mondta Bill.

Tiltott vágy /2

Kezdődik

Ahogy elkezdődött a meló, egy kicsit meg kellett feledkeznem Tomról, és az izgatottságomról. Még nem voltak vendégek, így a pultnál pakolgattam, miközben a halkan hallatszó zenére spontán énekelni kezdtem.

Egy újabb, a szerződésemben nem szereplő feladatot tárt elém Jeremy, miután meghallotta az ének "tehetségemet". Úgy tűnik ő hülyít, én meg szófogadó kisgyerek módjára teljesítem minden utasítását.

- Ma este karaoke lesz.

- Mi van? - Akadtam ki, pedig még a lényeget nem is hallottam.

- És te vezeted! - Mutatott hatalmas színpadi mozdulattal rám Jer.

- Nem. - Ráztam azonnal a fejem. - Ez egy vicc. Ezt már nem... - Tiltakoztam.

- Dehogynem! Hisz a főnök fia vagyok... - Célzott elöljáró posztjára.

- Kapd be! - Mutattam fel neki a középső ujjam, bár ez egyúttal a beleegyezésemet is jelentette :)

Egy órával később már gyülekeztek a vendégek, én pedig a karaoke cuccal vacakoltam. Végül Jeremy összeszerelt mindent helyettem, és kezdődhetett a meló. Felmentem a csak erre az alkalomra készített, rögtönzött emelvényre. Az első megállapításom, hogy Tomék még sehol. Ez egy kicsit lehangolt, de ennek persze semmiféle jelét nem mutattam.

- Sziasztok! A mai egy kivételes este lesz. Karaoke versenyt tartunk. - Mondtam, mire egy kisebb ováció kezdődött. - Jelentkezni a pultnál lehet. Csak annyit kell tennetek, hogy felírjátok a neveteket, és a kiválasztott dalt az ott található papírra. Jó bulizást! - Zártam egy mosollyal a hirdetést, és lesétáltam a színpadról.

- Nem is rossz. - Vágott meglepett fejet Jeremy.

- Kössz. Tudod... A középsuliban sok műsort kellett vezetnem, különféle előadásokon. Ezzel nem fogtál meg. - Nyújtottam ki a nyelvem.

- Majd legközelebb. - Kacsintott Jeremy, és folytatta a melót.

Nekem egyenlőre annyi feladatom volt, hogy a jelentkezési íveket ellenőrizzem. Unalmamban a neveket olvasgattam, amikor egyszer csak Rábukkantam egy névre, vagy inkább A névre : Tom Kaulitz

Megőrülök. Akkor is biztos vagyok benne, hogy hallottam már valahol.

- Szia! - Ijesztett meg köszönésével a Fullcap-es.

- Jézusom!... Szia.

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni. Nézett boci szemekkel.

- Semmi gond. - Mosolyogtam, akaratlanul. - Te is jelentkeztél? - Kérdeztem kisebb csend után, a kezemben tartogatott papírlapra mutatva.

- Igen. - Sütötte le a szemét Tom. - Na megyek, majd beszélünk még. - Mosolygott, és hátat fordítva a pultnak távozott.

A szememmel követtem. Azokkal jött, mint legutóbb.

Mivel már senki nem jelentkezett a karaoke-ra, így újra mikrofont ragadtam, és már szólítottam is a versenyzőket. Be kell vallanom igen unalmas volt úgy a huszadik borzalmas számot hallgatni.

- 21. Tom Kaulitz. - Olvastam fel, és csak másodpercekkel később esett le, hogy Tom jön.

Egy olyan számot énekelt, amit én nem ismertem... Eddig. Ahogy énekelte, még a hideg is kirázott.  Szinte végig tátott szájjal bámultam.

- Azért most már elég lesz. - Bökött oldalba Jer.

- Na már! - Förmedtem rá.

- Na jó, hogy lásd milyen rendes vagyok, a te hős szerelmed lesz a nyertes... mert én azt mondtam. - Nevetett saját magán Jer. - És téged pedig elengedlek. Most úgyis küldött az apám két másik embert az étterméből. Jól jön.

- Mi van?

- A lényeg még csak most jön! Elengedlek, menj csak. Kíváncsi vagyok, hogy a Fullcap-es, fonott fejű Tom Kaulitz elhív e magával a külön részlegbe a haverjaihoz, arra a bulira, amit a karaoke versennyel nyer.

- Ezért engedsz el? De rendes vagy... Mehetek haza punnyadni, és még fizetést se kapok a mai napért. Igazán jó fej vagy.

- Csak figyelj! - Kapta ki a kezemből a mikrofont Jeremy, és már robogott is a színpad felé.

- Tetszett? - Kérdezte Tom a hátam mögül.

- Basszus. - Kaptam a számhoz a kezem, amint megfordultam.

- Megint megijesztettelek... Bocsi.

- Semmi baj. - Mosolyogtam. - És igen, tetszett.

Ahogy Jer mondta, a karaoke versenyt Tom nyerte, így a külön bulit is. Én meg elkezdtem összepakolni a cuccom.

- Hazamész? - Tom.

- Igen... Jeremy hülyeségének köszönhetően. - Fintorogtam.

- Miért is? - Vonta fel egyik szemöldökét Tom.

- Azért, mert... őőő... mindegy. - Fordultam a kijárat felé, de hirtelen a tenyerét a vállamon éreztem.

- Ne menj! - Mondta, szinte úgy, mint egy kisfiú, majd szembe fordított magával. - Szóval mi van Jeremyvel?

- Semmi. - Próbáltam lezárni a témát, a földet bámulva. Tom két ujját az államhoz simítva felemelte a fejem, így egymás szemébe néztünk.  - Azt mondta... - Kezdtem bele. - ...hogy hagyjam abba a munkát, mert kíváncsi rá, hogy elhívsz-e a külön bulira, ha te nyersz. - Hadartam el gyorsan. Teljesen a hatalmába kerített a nézésével ez a srác.

- Szóval ezért nyertem? - Kérdezte.

- Igen. - Bólintottam, majd újra hátat fordítottam, hogy elinduljak.

- Haza mész? Hát... nincs kedved eljönni a bulira? - Kérdezte, mire ösztönösen elmosolyodtam, és megfordultam.

Tiltott vágy /1

Itt egy újabb történet =) És a blogom ide költözött a régi címről. Így kényelmesebb :)

A találkozás

Néha azt mondják, az élet kibírhatatlan, néha pedig azt, hogy csodálatos. Valójában a csodálatos lehet kibírhatatlan, és a kibírhatatlan is lehet csodálatos. Hogy ezt ki mondja?

Emma vagyok, egy álmodozó, 20 éves lány, aki még keresi a helyét a világban. Németországban élek, iskolaidőszakban Berlinben, mamámnál, szünetekben pedig otthon, Stuttgartban. Újságíró szeretnék lenni, ez minden vágyam. Azok közé a szerencsések közé tartozom, akik bejutottak egy idén először induló kurzusra, ami röviden és tömören arról szól, hogy újságírót csinálnak belőlünk, végzettséggel, munkalehetőséggel.  Egy bökkenő van : Mocskosul drága a tandíj, mi, az az a szüleim viszont nincsenek eleresztve anyagilag. Ezért is kellett valami jól fizető, de inkább délutáni, vagy esti munkát keresnem. Ezzel eléggé megszenvedtem, végül egy éjszakai bárban lettem pultos, ahol csak azért fizetnek jól, mert hírességek nap mint nap megfordulnak itt. Igazából nem tudtam mire vállalkozom. Naivan azt hittem, hogy a szerencse mellém állt, hisz tanulhatok, és találtam állást. De vajon az életemet továbbra is a szerencse fogja kísérni, vagy elválnak útjaink?

- Üdv itt az első estéden, Em! Én Jeremy vagyok, a főnök fia, és bármilyen meglepő itt dolgozom. - Hadarta egy félhosszú, kivasalt, fekete hajú, zöld szemű, széles mosolyú, magas srác, majd robogott is tovább a tálcáján elhelyezett poharakkal a négyes asztalhoz. Én csak döbbenve bámultam a hűlt helyét magam előtt.

Az asztalok számozását még a kiürült pultos posztra való jelentkezésem napján bemagoltam. Tetszett az első nap, bár be kell vallanom szinte csak hétköznapi emberekkel találkoztam. Egy dolgot hagytam volna ki, mégpedig a munka ruhát :

Nem mondom, hogy nem jó, csak én valahogy sokkal jobban szeretem a kényelmesebb, lazább cuccokat. De a munkáért bármit. Három hete minden egyes estém a vasárnapit leszámítva, itt töltöttem. Kezdtem azt hinni, hogy ide nem is járnak hírességek, vagy csak én nem ismerek senkit, amin nem is csodálkoznék, mivel tini koromban sem rajongtam a sztárvilágért annyira.

Egy este azonban megláttam őt. Őzike barna szemei csillogtak a bár fényeiben, széles mosolya pedig megdobogtatta a szívem. Ismeretlen ismerős. Szinte biztos voltam benne, hogy már láttam valahol. Amíg gondolkodtam, addig Jeremy kiszolgálta őket, így én csak a pulton könyökölve gyönyörködhettem. A jóképű srác a haverjaival volt, bár a mellette ülő, teljesen eltérő stílusú fiúban felfedeztem  pár hasonló vonást. -Talán testvérek.- Gondoltam. Megvártam, amíg Jeremy visszaér, és azonnal faggatni kezdtem. Ez ösztönösen jött. Ami a szívemen a számon, és borzasztó kíváncsi vagyok. Valami nagyon megfogott az őzike szemű kisugárzásában. Egy igazi egyéniség, és az első ember, akinek még szerintem is jól áll a fullcap. Le mertem volna fogadni, hogy láttam már valahol, és ezt a gondolatomat Jeremyvel is megosztottam.

- Figyi! Létezik, hogy ismerhetem valahonnan a fonott hajú fiút? - Böktem a fejemmel az asztal felé, ahol ültek.

- Most viccelsz? - Vigyorgott idétlenül Jeremy, majd viharzott is tovább az asztalok között. Én csak bámultam értetlenül magam elé. Mégis csak velem van a gond.- Állapítottam meg, majd folytattam a pultnál tanyázók kiszolgálását.

- Hello cicus! Adj egy sört a papának, aztán megveszlek téged is. - Kezdett hozzám beszélni egy mély dörmögős hang. Próbáltam úgy csinálni, mint ha az ital rendelésen kívül nem hallottam volna semmit.

- Itt a sör. - Tettem le a vendég elé, talán kicsit udvariatlanul, majd kimentem az asztalokhoz, össze szedni az üres poharakat, mivel Jeremy hátra ment a raktárba.Próbáltam elterelni az előbbi modortalan fickóról a gondolataim, ami igen hamar sikerült is, amikor Őzike szemű és barátai asztalához értem.

- Aaaa rendelééés második felét már nem is kapom meg drááága pincér nőőő!? - Ölelt át hátulról valaki, amitől teljesen összerezzentem. Próbáltam megfordulni, és kimászni a nyomulós tapló kezei közül, sikertelenül.

- Hagyjon már békén! - Emeltem fel a hangom.

- U-gy-an má-á-á-r ci-c-c-á-m-m! - Hebegett az undorító fickó.

- Hagyja békén a hölgyet. - Hallottam egy idegen hangot.

A következő pillanatban már nem éreztem az irritáló alak kezeit magamon, így fellélegeztem, de amint megfordultam újra az egekben járt a vérnyomásom. Az őzike szemű fiút láttam, amint éppen ökölbe szorított kezét lazítja el, és a nyomulós fickót, aki a földön hevert, mint valami rongybaba.

- Te jó isten! - Kaptam az arcomhoz a kezeimet. - Jól vagy? - Mentem oda Őzike szeműhöz azonnal.

- Igen, jól vagyok. - Mondta, majd minden további nélkül visszaült a barátaihoz.

Nem tudtam mit tenni, szóltam Jeremynek, aki azonnal intézkedett, a kidobók pedig elintézték a rongybabát.
Az este hátralevő része nyugalomban telt. Lelkiismeret furdalásom volt, amiért még csak meg sem köszöntem az idegennek, hogy megmentett. Ezért is volt egyértelmű, hogy ha kérik a számlát én máris rohanok. Kapóra jött, hogy valamiféle véletlennek köszönhetően a megmentőm maga jött a pulthoz fizetni.

- Köszi. - Tette le a pultra a pénzt, és már fordult is volna el, de gyors elkaptam a karját.

- Bocsi, de... Még meg sem köszöntem. Nem tudom hogyan hálálhatnám meg, hogy kimentettél ebből a helyzetből. - Néztem a fénylő őzike szemekbe, kissé elpirulva. Vártam valami reakciót, de csak néztünk egymás szemébe. Úgy éreztem, hogy kezdek olvadni. Végül megtörtem a csendet. - Megtudhatom a neved?

- Tom vagyok. - Húzódott végre mosolyra a szája Őzike szemű Tomnak.

- Tom... Köszönök mindent. - Mondtam.

- Igazán nincs mit... Felidegelt az a barom. Egész este téged bámult... - Mondta Tom. Bele sem akartam gondolni, hogy ezt honnan tudja :$ - Te egyébként nem ismersz engem? - Kérdezte.

- Nem... vagyis nem tudom. - Jöttem zavarba. - Biztos vagyok benne, hogy láttalak már valahol, de hogy hol?! Nem tudom. - Pirultam el teljesen. - És... mivel hálálhatnám meg a segítséged? - Tértem vissza inkább az eredeti témához.

- Nekem éppen elég, ha nem csinálsz semmit. - Tom. - További szép estét. Remélem még látjuk egymást. - Kacsintott.

- Szia! - Integettem teljesen zavartan.

,,Éppen elég, ha nem csinálok semmit?" - Ezt nem értettem. Volt egy pár dolog, amit nem tudtam hova tenni. Másnap este bár összeszorult gyomorral, a tapló fickó miatt, de mégis izgatottan mentem dolgozni, remélve, hogy Tom is bővíti a vendégek listáját.

Csak a szerelem/4

- Én magam sem fogom elhinni, amit most mondok, de azt hiszem a szívem mélyén megismerkedésünk kezdetétől fogva megfogott benned valami. Valami, ami tudatta velem, hogy nem vagy olyan, mint amilyennek legtöbbször mutattad magad. És most, hogy ismerlek, most már biztos vagyok benne, hogy nem tévedtem. Te vagy az egyetlen, aki tud a titkomról, és az egyetlen, aki ez által tudott segíteni nekem. Mindig mellettem állt, és áll. Be kell, hogy valljam, én is szeretlek! Végtelenül, és visszavonhatatlanul beléd bolondultam. - Daloltam el gondolataimat, érzéseimet a férfinak, akinek elhiszem, hogy nem mindenki olyan kegyetlen szörnyeteg, mint aki majdnem tönkretette az egész életem.

- Hát szeretsz? Egy pillanatra már azt hittem, hogy vége mindennek, hogy mindent elrontottam.

- Igen, szeretlek! - Mondtam, mire Tom felkapott, és forogni kezdtünk.

- Veled akarok lenni. Mindig. Kellesz nekem. Minden porcikám rád vágyik. - Kezdtünk el csókolózni a kert közepén, mindenféle gátlások nélkül.

- Én is veled akarok lenni. Ha teszel nekem egy ígéretet. - Néztem a férfira, akiről egész életemben álmodoztam, olyan tekintettel, amivel biztos kétségek közé ejtettem.Mivel nem válaszolt, ezért folytattam. - Maradjon meg a régi Tomból, hogy csak kimondja amit gondol. Cukormáz nélkül. - Mosolyogtam, amikor láttam, hogy a kérésem hallatán ellazulnak arcizmai.

- Jómagam is meglepődtem azon, ahogy elmondtam neked mindezt. Igaz, hogy nem rám vall. De kikívánkozott.

- Csss! Ne firtassuk. - Leheltem lágy csókot szerelmem ajkára.

Elköszöntünk egymástól, és bementem a házba. Próbáltam leplezni felettébb örömömet. A szobámban a húgocskám várt, valamiféle levelekbe merülve.

- Hát te?

- Ezt találtam. - Emelt fel egy papírlapot. az írás formájából egyből rájöttem, hogy mi az.

- Te kutakodtál a dolgaim között? - Dermedtem le, inkább az elfelejtett regény miatt, mint a húgom kíváncsiságától.

- Bocsi. Csak egy ruhádat akartam kölcsönkérni. De ez igen ígéretes, el kellene olvasnod. Már ha eddig nem tetted... Bár ahogy láttam Tomnak már szabad útja van.

- Ejnye már!

- Apa örülni fog, ha összeházasodtok, viszont annak, hogy semmi formalitást nem tartotok be, annak már kevésbé.

- Ez legyen a mi dolgunk. Még én sem tudom, hogy mi lesz. Ezeket pedig kérem. - Mutattam a lapokra.

- Ma eljön Erik. Már öt hónapja, hogy nem láttam. - Kezdett mesélni, miközben szedte össze a lapokat.

- Ne...Nem lehet... Kérlek húgom! Ígérd meg, hogy többet szóba sem állsz azzal a szörnyeteggel!

- Mi ütött beléd? Mi bajod Erikkel?

- Nem tudhatod... Nem is akartam elmondani. Azt hittem végleg elment, és nem jön vissza soha többet.

- Mit nem tudhatok? Ne zavarj már össze. Mondd el!

- Megerőszakolt. - Böktem ki.

- Nem lehet. Lisa! Mondd, hogy ez egy rossz álom... Nem... Drága nővérem!

- Bárcsak álom lenne... bárcsak!

- Akkor hát ezért van az, hogy Tomon kívül egy férfira sem tudsz ránézni? - Kérdezte, mire én csak bólintottam.

- Miért titkoltad el?

- Nem tudom. Így láttam jónak. Tőled is titoktartást kérnék.

- Tom tudja? - Kérdezgetett tovább.

- Igen.

Miután végighallgattam a húgom vigasztalását, lekísértem apánkhoz, közölni vele a döntéseinket. Persze mint vártam mindkét hír sokkolta. Az is, hogy szerelmes vagyok, és viszont szeretnek, de esküvőről nem beszéltünk, és az is, hogy a húgom nem akar hozzámenni Erikhez. Bár még nincsenek is eljegyezve. Épp hogy ismerkedtek. Ezen kezdtek el vitatkozni, így magukra hagytam őket.

Az ágyamon heverő teleírt lapok közül kiemeltem egyet, és olvasni kezdtem.

" Kedves Naplóm

A szomszéd telken él egy család, Washingtonék. Lisa, az idősebbik lány egy elbűvölő teremtés. Misztikus, kiismerhetetlen. Ha rá gondolok, olyanná válok, mint egy romantikus hős, ami pedig nem jellemző."

Amikor rájöttem, hogy ez Tom naplója, és a majdnem fél évvel ez előtti bálon adta oda testvére, Bill, nem olvastam tovább. Összeszedtem minden lapot, és az egyik lovunkkal elindultam a Kaulitz házhoz. Meglepetésemre éppen Tom nyitott ajtót, még csak nem is a házvezetőnő. Csókokkal köszöntöttük egymást. Bent, a nappaliban oda adtam a naplót a tulajdonosának.

- Azt hiszem ez a tiéd, és a tartalma csak rád tartozik. Nem tudom hogy került másodszor is hozzám, de úgy érzem nincs jogom elolvasni.

- Köszönöm. - Csak ennyit mondott, de ebből rájöttem, hogy akaratán kívül olvastam volna ki az élete eddigi részét.

Ahogy teltek a napok, a szüleimmel való viszonyom egyre inkább megromlott. Nem az a lány vagyok, Tom pedig nem az a férfi, akinek szent célja a házasság, az esküvő. Mi enélkül akarunk boldogok lenni együtt.

- Márpedig esküvő nélkül nem engedlek hozzá!

- Azt hiszem nincs szükségem az engedélyedre. - Szálltam először szembe ennyire jelentősen apámmal, ezzel kitagadtatva sajt magam a családból.

Amilyen gyorsan csak tudtam, Tomhoz siettem. Ismerte az apámat, tudta mennyire makacs, és önfejű. Szinte egyszerre gondoltuk ki, hogy magunk mögött hagyjuk az eddigi életünket, és elindulunk a nagy világba. A családomnak levelet írtunk, édesanyámnak, és húgomnak minden bocsánatunkat kifejezve, a Kaulitz családtól pedig személyesen búcsúztunk el. Ők elfogadták a nézeteinket, még ha őrültnek is tartották a terveinket. Nekivágtunk a világnak. Két fiatal, akik talán a változást hozhatják meg az emberek életébe.

The End

Tudom, kicsit talán túl happy end, és túl érzelmes. Talán egy kicsit szeretet hiányom van, és ezért lett ilyen, nem tudom. Ha túl elkapkodottnak ítélitek meg, bocsi, de nem akartam már tovább húzni. Én örülök, hogy befejeztem, még ha biztos is, hogy nem ez a legjobb írásom :D Gondolatban már dolgozom a következő történeten :D

Csak a szerelem/3

A házunk kapujáig rohantam, ám ott megtorpantam. A szétszaggatott ruhámmal nem állíthattam be a szüleim elé. Nem akarom, hogy sajnáljanak, hogy szánjanak. Erre a szörnyű tettre nem derülhet fény. Megkerültem a házat, és felmásztam a jó öreg fűzfára, ami igen kedves szórakozó helyünk volt kicsi leány korunkban. A húgom szobája erkélyének mentén haladt végig egy vastagabb ág, ami szerencsére épp eléggé megtartott, így könnyen átlibbentem. Innen csak egy kisebb erőfeszítés volt az én szobám erkélye. Mély levegőt vettem, erőt merítve az éjszakai levegőből, és átmásztam.

Amilyen gyorsan csak tudtam a fürdőszobába rohantam. Minden maradék erőmmel azon voltam, hogy kimossam és lemossam magamról a mocskot. A kétségbeesésemet elnyomta a harag, és az elszántság. Nem sírtam, tudtam, hogy nem javítok azzal semmin. De megfogadtam magamnak, hogy mindenemmel azon leszek, hogy bosszút álljak. Oly annyira elszántam magam, hogy szinte lelki ismeret furdalásom volt. A tönkrement, újkorában még gyönyörű ruhámat elrejtettem a szekrényem zárható részébe. Megfogadtam, hogy az első adandó alkalommal, amikor megtehetem, meg fogom semmisíteni. Miután megtisztultam, gyorsan ágyba bújtam, és próbáltam nem gondolkodni, sikertelenül. Akárhányszor becsuktam a szemem, mindig újra és újra lejátszódtak az események a fejemben. Újra éreztem a megaláztatást, a fájdalmat. Nem bírtam tovább, mint a záporeső, áradtak a könnyeim. Nem fogtam fel semmit, csak azt tudtam, hogy az este történeteiről senki, semmit nem tudhat meg. A sírás ringatott álomba.

Másnap a ház nyüzsgésére ébredtem fel. Ahogy az erőm engedte lebattyogtam a lépcsőn, és a nappali felé vettem az irányt. Ahogy leértem, rögtön meg is bántam, hogy elhagytam a szobám. A Kaulitz testvérekkel, a húgommal, és a szüleimmel találtam szembe magam. Kiszaladt a lábam alól a talaj, és minden elsötétült. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de már a szobámban ébredtem fel, legnagyobb meglepetésemre Tom Kaulitzal az ágyam szélén.

- Mi történt? - Motyogtam.

- Elájult. Úgy tűnik nincs hozzá szokva az esti bálokhoz, vagy a reggeli látogatókhoz.

- Vagy mindkettő. - Erőltettem mosolyt az arcomra. - Maga orvos?

- Végeztem orvosi tanulmányokat. Ezért is bízták a szülei a rám. Szeretném megvizsgálni a szívét, ha megengedi. - Hajolt fölém Tom, mire összerezzentem. - Ez nem fáj. Nyugodjon meg. Egy perc az egész. - Mondta kedvesen Tom, de nem tudtam lenyugodni.  Felhúztam a térdeim, és összegörnyedtem az ágyon, a tekintetemet a párnára szegezve. Magam sem értettem ezt a reakciót.

- Elisabeth! Én nem akarlak bántani. Mi a baj?

- Elnézését kérem.  Nem akartam ellenkezni. Nem tudom mi van velem.

- Érte valami bántalmazás az elmúlt időkben? - Kérdezte határozottan Tom Kaulitz, inkább gondos orvosként, mint fiatal férfiként, akivel tegnap táncoltam. Az elhangzottak után csak ledermedve bámultam ideiglenes orvosom szemébe. Nem mertem megszólalni. - Nekem elmondhatja,kérem. Nem adom tovább senkinek. Mint az orvosokat, engem is köt a titoktartás, még ha nem is lettem orvos.

Nem bírtam megszólalni, csak eleredtek a könnyeim. Az ágyon térdelve átöleltem Tomot, és könnyeimmel áztattam finom tapintású ruháját. Valahol legbelül undorodtam minden férfi élőlénytől, és mégis szükségem volt erre az ölelésre. A híres Kaulitz óvatosan, gyengéden kihúzódott az ölelésemből, és leült mellém. Nem mondott semmit, csak némán hallgattunk hosszú percekig, míg végül átölelt, ami nagyon jól esett.

- Bármiben segíthetek, csak szóljon. Mindig számíthat rám. Akár, mint orvos, akár mint barát.

- Köszönöm. - Néztem mélyen a szemébe, ezzel is hangsúlyozva  hálámat.

Ezen a napon talán egy életre szóló barátság köttetett.

=5 hónappal később=

- Úgysem kapsz el! - Futottam a támadóm elől, aki nem más, mint a húgom.

- Én akartam azt a könyvet olvasni! - Loholt utánam a drágám.

- Szép napot ifjú hölgy. - Jelent meg előttem Tom, akinek egy kicsit neki is szaladtam.

A karjaimban találtam magam, amitől egy pillanatra elállt a lélegzetem. Ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy a húgom kivegye a kezemből a könyvet, és elszaladjon.

- Ezt elvesztettem. - Szedtem össze magam, miután Tom talpra állított. - Pedig azt hittem nem ér utol. - Pukkadtam be egy pillanatra, majd újra mosolyra húzódott a szám, a látogatóm láttán. - Örülök, hogy itt vagy. - Üdvözöltem. Nem bírtuk sokáig a magázódást, még ha az is az illem.

- Jó látni, hogy ilyen boldog vagy. - Hajlította be a karját Tom, jelezve, hogy karoljak bele.

- Csak neked köszönhetem. Ha te nem lennél, talán véget vetettem volna az életemnek keserűségemben.

- Ugyan már, ne mondj ilyet. Erős lány vagy te. - Erre nem tudtam mit válaszolni. Pár perc néma sétálgatás után Tom törte meg a csendet. - Tudod... Sosem hittem volna, hogy valaha ilyen közel kerülök egy lányhoz... egy nőhöz. Úgy értem... mint barát. Ez számomra annyira hihetetlen. Oly sok nő próbált már a közelembe férkőzni, mind csak a pénzre és az ismertségre pályázott. Be kell valljam, ennek megfelelően álltam én is hozzájuk. De, te olyan más vagy. Téged az sem érdekelne, ha én lennék az utolsó koldus a Földön.

- Igen, ez így igaz. - Kuncogtam egy kicsit. - Nem az számít mid van, milyen családból jöttél. Az számít, ami itt bent van. - Tettem a mellkasára a tenyerem, épp a szíve fölé. Éreztem minden egyes dobbanását. Csak álltunk így, egymással szemben.

- Úgy érzem eljött az ideje, hogy bevalljam, visszavonhatatlanul beléd szerettem. - Jelentette ki hirtelen Tom, amivel megint csak olyan helyzetbe hozott, hogy egy hang sem jött ki a torkomon. - Megértem, ha ez most téged váratlanul érintett. Bocsáss meg, hogy így letámadtalak az érzéseimmel. - Mondta, de én továbbra sem szólaltam meg. Csak állt velem szemben, valami jelzésre várva.

Csak a szerelem/2

- Tessék. - Nyújtott felém valamit Bill. Pár másodperc múlva rajzolódott ki a szemem előtt a levél alakja, de addigra a kézbesítő eltűnt. Csak bámultam a kezemben tartott papírlapokat. Mint egy regény. Nem mertem beleolvasni. Valamiért féltem a tartalmától. A húgom keresésére indultam, hogy közöljem vele, hogy hazamegyek.

- Lisa! Miért nem táncolsz? Én olyan jól érzem magam. - Sugárzott a húgocskámról, hogy majd kicsattan a vidámságtól. Ez engem is jó érzéssel töltött el.

- Mi az oka boldogságodnak? Talán itt van Erik?

- Igen. - Eresztett el egy szolid mosolyt.

- Akkor jó szórakozást. Én hazamegyek. Nekem ennyi elég volt.

- Rendben, de ugye nem egyedül?

- Ami azt illeti...

- Nem, nem egyedül. - Teremt mellém Tom.

- Akkor megnyugodtam.Viszlát Lisa. - Köszönt el a húgom, és újra táncolni kezdett.

- Köszönöm, de egyedül is hazatalálok. Hiszen maga rendezte a bált, nem mehet csak úgy el. - Próbáltam kimenteni magam.

- Nem engedhetem, hogy egy ilyen ifjúhölgy egyedül sétáljon ilyen későn. - Nézett mélyen a szemembe Tom. Ilyenkor olyan érzésem olt, mint ha belém látna.

- Azt hiszem nem tudom meggyőzni. - Adtam fel, egyszerűen.

- Akkor indulhatunk? - Kérdezte, mire csak bólintottam.

Lassan sétáltunk, hiszen ráértünk. Hallgattuk a környezet zenéjét, és akarva, akaratlanul is összebújtunk. Ezt annak tudtam be, hogy igencsak lehűlt az idő.

- Nehéz magán kiigazodni. - Kezdett bele Tom.

- Ezt hogy érti? - Kérdeztem meglepetten.

- Az egyik pillanatban elutasító, a másikban pedig közel enged magához, és az igazi oldalát láthatom. Már ha mutatja egyáltalán az igazi oldalát.

- Ezt nem igazán értem. Miért engedném közel magamhoz?

- Azt hittem, hogy ma este pozitív jeleket küld felém. - Változott hirtelen az arca csalódottá.

- Elnézést, de azt hiszem innen egyedül megyek. - Mondtam, és nem vártam választ, elindultam.

Tom Kaulitz csak bámult utánam. Ledermedt. Mire a nyomomba eredt volna, már nem látott. Bár az út sehol nem ágazott el, én inkább átvágtam a kerteken. Le akartam vágni az utat. Ez volt életem legrosszabb döntése. Ki hitte volna, hogy egy magabiztos, fiatal, kitartó lány, mint én, egyszer így járhat. Mindezt azért, mert nem engedte, hogy ajtótól ajtóig kísérjék. Megijedt a hirtelen közeledéstől, amiben pedig utólag nézve igaza volt Tomnak.

Hangokat hallottam mindenfelől. Egyre szaporábban lépkedtem, már már futottam, de a hang követett.

- Várj már meg. Nem bántalak! - Szólt utánam egy ismerős hang. Nem tudtam beazonosítani, de kellően rám ijesztett ahhoz, hogy teljes erőmből szaladni kezdjek.

Egy kövön múlt, hogy elérjek a házunkig. Elestem, és nem bírtam felállni a fájdalomtól. Már csak azt éreztem, hogy súly nehezedik rám, és szinte letépi rólam a ruhát. Nem tudtam ellenkezni, teljesen sokkos állapotba kerültem. Fel sem fogtam, hogy mi történik. Csak az iszonyú fájdalomra emlékszem, és az arcra, amit akkor ismertem csak fel, amikor már ráncigált fel a földről, azzal biztatva, hogy minden rendben, és hogy ennek így kellett történnie. Ez az arc teljesen eltorzult, nem hasonlított az igazi valójára. Egy embert takar, de mégsem ugyan azt az embert. Jómagam is alig hittem a szememnek. A fájdalmamon eluralkodott a gyűlölet. A gyűlölet, ami ilyen rövid idő alatt ennyire megnőhet egy emberben. A legrosszabb dolog történt velem, ami nővel történhet. Alig hittem el, hogy az a mindig kedves és barátságos arc egy ilyen belsőt takar.

Csak a szerelem/1

A történetről :  ígéretemhez hűen TH-s, de megpróbáltam egy olyan környezetet teremteni, ahol talán még nem szerepeltek a fiúk. Nem is TH-s, inkább Bill és Tom Kaulitz-os :P  Kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Hangulatos nyár végi este volt. Másoknak.A tücskök örömtáncot jártak, a Nap épp lemenőben volt a hegyek felett. A Kaulitz házban tartandó bálra azonban még alig érkeztek meg a vendégek. A Kaulitz ikerpár igencsak népszerű volt, főleg egy ilyen kicsi faluban, mint a miénk. Ritka errefelé az ilyen kecses, jómódú, tisztelettudó férfi, így nem csoda, hogy minden hajadon ifjúhölgy megmutatkozik a mai estén."Meg kell becsülni az ilyen férfit" Hallottam mindig nagyanyám szavait. Isten nyugosztalja szegényt, amiért a nagy szája így elnémult. Arra is felhívta a figyelmem, hogy ha már kettő egykorú igencsak hasonló külsejű férfi lakik a szomszéd villában, esélyes lenne, hogy az egyikőjük feleségül vegyen. Ám én nem az a lány vagyok, aki az apja akaratán, a vagyonért házasodik. Nekem a szerelem kell. Ezt a gondolkodásmódot nehezen viselte el a családom, de makacs önfejűségem révén  nem adtam esélyt a választásra. Úgy akartam élni, ahogy az nekem jó.

Persze a bálra nem mondhattam nemet. Gondoltam ennyibe még nem halok bele. A húgom is velem tartott, bár őt inkább a polgármester fia, Erik Costov érdekelte. Így mindketten kilógtunk a bálozók sorából. Meg kell hagyni, az ikerpár igencsak kitett magáért. Mindig is adtak a megjelenésre, de eddig az estéig nem mutattam érdeklődést egyikőjük felé sem.

- Szép estét ifjú hölgy! - Köszönt rám Tom Kaulitz, ami igencsak váratlanul ért. Megszeppenve hajtottam fejet előtte, és legbelül azt reméltem, hogy nem az következik, hogy táncolni kér. Természetesen hiába minden reménykedés, a táncra való felkérés nem maradt el.

- Ha nem nemet mondanék. - Próbáltam illedelmesen menekülni.

- És ha azt mondom kegyednek, hogy baj? - Vonta fel a szemöldökét, ami meg kell mondjam kisfiússá tette az arcát.

Hirtelen olyan szavak jutottak eszembe, mint : ennivaló, bájos, aranyos. Nem tagadhatom, hogy belepirultam a gondolataimba. Át sem gondoltam, amit mondok, csak kicsúszott a számon, hogy igen.

- Mármint akkor mégis táncol velem? - Mosolygott.

- Mármint akkor mégis táncolok magával. - Tagoltam a szavakat, megszeppenésemben.

A következő pillanatban már a táncparkett közepe felé keringtünk. Akaratlanul is körbenéztem, és lesütött szemmel vettem tudomásul, hogy mindenki minket néz. Vegyes érzelmek öntöttek el, az egyik felem önfeledt boldog volt, míg a másik fejvesztve menekült volna ebből a helyzetből. Nem értettem mi ez, alig ismertem magamra. Az est úgy hozta, hogy Tomot nem láttam többet, viszont testvérét, Billt annál inkább. Folyton folyvást belebotlottam, bármerre jártam. Mintha szándékosan követett volna. Már kissé féltem is, és igyekeztem társaságban maradni. Lehet eltúloztam a dolgot, de fő az óvatosság. Később kimentem a teraszra, szükségem volt egy kis friss levegőre.Senki nem volt kint rajtam kívül, amin nem is csodálkoztam, mivel eléggé lehűlt a levegő.

- Nem fázik a kisasszony idekint ilyen későn? - Hallottam egy ismerős hangot, elmosolyodtam, és megfordultam, de a hirtelen jött mosoly hirtelen el is tűnt.

- Nem fázok. Ki lehet bírni. - Válaszoltam ridegen.

- Bill Kaulitz vagyok. Tiszteletem a hölgynek.

- Tudom, hogy ki maga. - Fordultam az udvar felé, és a korlátra nehezedtem.

- Ön be sem mutatkozik? - Lépett mellém Tom kevésbé szimpatikus ikertestvére.

- Elisabeth Washington vagyok.

- Lisa. Milyen szép név. Esetleg táncolna velem Lisa? - Fordított magával szembe Bill.

- Sajnálom, de nagyon fáj a lábam. Ha nem baj ezt kihagynám.

- Az öcsémmel eltáncolta minden erejét? - Mosolygott Bill. - Na de nem is ezért követtem magát ilyen feltűnően egész este.

- Mégis mit akar? - Kérdeztem, kellően modortalanul.

Felejteni nehéz, megbocsátani nehezebb.../4

- Ő biztosan nem az, nem tenne velem ilyet. Nem jönne össze mással. Engem szeret. – Hallottam egy férfihangot. Biztos voltam benne, hogy nem Victort.

- De könyörgöm! Az már több mint 15 éve volt. – Szólalt meg a főnököm is.

- Nem. Nem tenné velem ezt.

- Oké, akkor tegyük fel, hogy nem ő az. De Ben! Gondolj bele… 15 év nagyon hosszú idő…

Ben? Te jó isten. Nem, nem lehet, hogy ő az. Amikor meghallottam a nevet úgy éreztem, mint ha megállna a szívem. Az ösztönök átvették az irányítást, és a kilincsre tettem a kezem. Gondolkodni sem volt időm, mert benyitottam.

- Ricky! – Dermedt le Victor. – A francba… elfelejtettem, hogy hívattalak…Ben… bocs.

- Mi a fene folyik itt? – Akadtam ki.

Ben háttal állt nekem, úgy beszélt Victorral, de amikor meghallotta a hangom megfordult. Egymás szemébe néztünk, és abban a pillanatban, ahogy összeért a pillantásunk felismertem. Ő az, nem kétség.

- Ööö… Én azt hiszem, kimegyek. – Próbált menekülni Victor.

- Nem mész te sehová. – Állítottam meg a kezemet oldalra kinyújtva, mire egy lépést hátrált.

- Nézd Ricky! Ben riporter. Egy üzleti megbeszélésen ismertem meg körülbelül négy éve. Nemrég meséltem neki rólad, mint igazán tehetséges fotósról, és amikor meghallotta a neved azonnal érdeklődni kezdett. Elmesélte a történet, én pedig segíteni akartam. Ez történt. Nem akartam rosszat… Elmehetek? – Kérdezte. Úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, aki meg akarja magyarázni, hogy az egész nem is úgy volt, ahogy látszik. Jelezve, hogy felőlem menjen, leengedtem a karom.

- Ricky… - Nézett rám Ben, hatalmas szemekkel.

- Miért? – Csak ennyit tudtam kinyögni, ezt is nehezen.

- Én nem akartam elköltözni…Én…

- Csak te és te és te… Azt hiszed, csak te létezel a világon? Otthagytál 15 évesen, terhesen! – Mondtam, szinte suttogva, a könnyeimmel küszködve. Nem akartam kiabálni.

- A szüleimnek fontos volt a költözés. Gyerek voltam Ricky.

- Ahogy én is! Gyerek voltam, és terhes. TŐLED! – Mutattam rá.

- Ezt már nem tudom visszacsinálni. De bocsáss meg. Megígérem, hogy megpróbálom helyrehozni.

- Ezt már nem tudod helyrehozni. Nem tudunk visszamenni az időben. Nem tudjuk időben elmondani a szülőknek a helyzetet. Nem tudjuk visszacsinálni a gyereket. Megígéred?Ez nevetséges. – Kezdtem felemelni a hangom. Azt is megígérted. hogy vigyázni fogsz rám. Azt is megígérted, hogy mindig mellettem leszel. Aztán egyik napról a másikra elmentél. Csak a kocsitok motorját hallottam. ez az egyetlen emlék maradt meg. Azt hittem meghalok. Nem tudod elképzelni, hogy hányszor megfordult a fejemben, hogy öngyilkos leszek. Meg akartam halni érted? Meg akartam halni, és MIATTAD! – Kiabáltam. Tönkre tetted az életem. – Léptem közelebb, és letöröltem a könnyeimet. Miért tetted ezt? Miért? Miért? Miért? – Kezdtem el verni a mellkasát, miközben zokogtam. Miért? – Suttogtam, elhaló hangon, és nekidőltem Bennek, aki úgy tűrte a hisztimet, mint egy szobor. Lecsúsztam a földre, és csak sírtam.

- Csss! Ricky kérlek, nyugodj meg. – Guggolt le mellém Ben, és átkarolt. Nem tiltakoztam, mert ha akartam volna sem tudtam, és igazából nem is akartam.

Hozzábújtam a fiúhoz, aki már felnőtt férfi, aki a gyerekemnek az apja. Akit életem szerelmének hittem, és hiszek. Akit nem tudok gyűlölni, bármennyire is szeretnék. Nem gyűlöletet éreztem, inkább csalódást. Úgy éreztem, mint ha cserbenhagytak volna. És 15 év után újra felbukkan az életemben. Miért? Talán tényleg fontos vagyok neki. Talán Erik is fontos neki. Amikor egy kicsit lecsendesült a zokogásom, felemeltem a fejem az öléből, és a szemébe néztem.

- Miért költöztél a szomszédomba?

- Az minden vágyam, hogy a családommal lehessek. – Ben.

- 15 év után? És eddig?

- Kerestelek. El sem tudod képzelni, hogy milyen sokat kerestelek. A szüleid elküldtek. Látni sem akartak. Az én szüleim pedig kitagadtak, amikor megtudták, hogy 15 évesen teherbe ejtettelek.  Senki nem volt a segítségemre, de én nem adtam fel. 15 hosszú év alatt sem lankadt le a szerelmem, amit irántad érzek. Amikor megismertem Victort, akkor még nem tudtam, hogy te neki dolgozol. Párizsban éltem, és vele is szinte csak a konferenciákon találkoztam. Aztán a főnököm fotóst keresett,  és ekkor hallottam meg a neved. Elmeséltem Victornak a történetet, és nagy nehezen meggyőztem, hogy segítsen. Aztán láttalak azzal a férfival csókolózni. Azt hittem belehalok. Te már mást szeretsz, és ezt el kell fogadnom. – Mondta, a végén elfordítva az arcát.

Egy kicsit mosolyra húzódott a szám. Felültem, hogy közelebb tudjak hozzá hajolni, és megcsókoltam. Nem bírtam tovább ellenállni. Ebben a csókban benne volt 15 év magány, 15 év szerelem, fájdalom, hiány.

- Akit akkor este láttál, az egy hülye majom. Csak a fiam miatt viseltem el, mert annak a lánynak a testőre, aki tetszik Eriknek. – Mondtam, miután szóhoz bírtam jutni.

- A fiunk. – Csillant meg egy könnycsepp Ben szemében. – Erik… Mindig is így szeretted volna hívni a fiad. Remélem lesz esélyem, hogy megismerjem. Mert azt megértem, ha nem bocsátasz meg, de remélem, nem akarod még pokolibbá tenni az életem. – Magyaráztam, mire elnevettem magam.  – Mit nevetsz? – Nézett rám értetlenül.

- Ja, semmi… csak tudod én viccből megcsókolok embereket… Az előbbi is egy vicc volt. – Mondtam, még mindig mosolyogva, és újra megcsókoltam. – Szeretlek Ben. Nem tudok rád haragudni, ha akarnék, sem menne. És ha ezek után megfordulna a fejedben, hogy nem velem jössz haza, és hogy nem maradsz velünk, akkor én nem is tudom, mit csinálnék.

- Ricky… - Láttam a meglepettséget az arcán. – Szeretlek. Annyira szeretlek! Nem győzném ismételni, hogy mennyire megbántam, amit tettem. Nem győzöm kérni, hogy bocsáss meg.

- Csss! – Tettem a mutató ujjam Ben szájára. Van egy fiad, aki szerintem igazán meg szeretné ismerni az új szomszédot. – Mondtam, és újra megcsókoltam Bent.

Bármennyire összetörte 15 évvel ezelőtt a szívem, én akkor sem tudok rá haragudni. Amit ennyi éven át érezem, az nem gyűlölet. Legbelül mindig arra vártam, hogy ha csengetnek, és ajtót nyitok, akkor ő fog velem szemben állni. Életem legnagyobb hibáját követném el magammal és a fiammal szemben, ha most elküldeném.

Így boldog családunk lehet. Hazaköltöztünk Londonba, a szüleim, és Erik nagy örömére. Ezek után már meg sem lepődtem, hogy a ház amit kinéztünk, épp Selenáék szomszédságában van. Senki sem tudhatja, hogy mit hoz a jövő, de a nagy nehezen összehozott családunkat nem teheti tönkre semmi és senki. Mindennel együtt nézünk farkasszemet. Mint egy igazi család. Szerencsére Erik nagyon jóban van az apjával, és nem viselte meg, hogy hirtelen felbukkant. Én pedig boldog vagyok, hogy képes voltam túllépni a fájdalmamon. Ha valakit szeretsz, és ő viszont szeret, akkor bocsáss meg neki, mert nem csak az ő boldogságát, de a sajátodat is tönkreteheted, ha veszni hagyod a szeretetet.

Felejteni nehéz, megbocsátani nehezebb.../3

Még az étel felénél sem tartottunk, amikor Erik felhozta, hogy kicsit elmennek sétálni. A majom, az az a testőr csúnyán nézett, mire azonnal közöltem vele, hogy Erik nagyon megbízható fiú, és vigyázni fog Selenára. Nagy nehezen belement, így kettesben maradtam a testőr majommal. Kicsit be voltam rezelve, mert 10 éve nem voltam egy férfival sem úgymond randin, akkor is csak megpróbáltam, hogy hátha menne, mondván nem kéne egyedül élnem, de nem jött össze. Ben túl mély nyomot hagyott. És már megint Ben… Kevesebbet kellene rá gondolnom.

- Szóval maga testőr…

- Igen. – Eresztett meg egy mosolyt a majom.

- Elnézést, de hogy is hívják? Nem hallottam jól, amikor bemutatkozott.

- Juan vagyok. Maga pedig Ricky igaz?

- Igen, igaz. – Erőltettem mosolyt az arcomra.

- Lehetne, hogy tegeződjünk? – Kérdezte, és levette a zakóját, a testőr szereppel együtt.

- Persze. – Mondtam egyből, mert utálok magázódni. - És miért kell Selenára vigyázni? - Kíváncsiskodtam

- Az apja elég pénzes ember…

- Ez mindent megmagyaráz. – Vágtam közbe, jelezve, hogy nem érdekel a többi.

Elfogyasztottuk a desszertet, és vártuk vissza a fiamat, és Selenát.

(Erik és Selena, Erik szemszöge)

- Szép hely ez a Párizs… Köszi, hogy segítettél egy kis időre megszabadulni a testőrtől.

- Igazán nincs mit. – Mosolyogtam. – Fázol?  Kérdeztem, mert láttam, hogy Selena a karját dörzsölgeti.

- Egy kicsit…

- Várj csak…Tessék. – Terítettem a vállára a pulcsim.

- Köszi. – Pirult el, ami melegséggel öntötte el a szívem.

- Gyakran jársz Párizsban?

- Csak ha az apámnak épp itt van munkája. Egyébként Londonban lakunk.

- Én is…akarom mondani mielőtt megszülettem anya is ott lakott.

- Miért ment el? – Kérdeztem.

- Ez nagyon hosszú történet, és szerintem ideje lenne visszamenni. Nehogy aggódjanak.

- Oké, de ígérd meg, hogy egyszer elmeséled.

- Megígérem. – Tettem a szívemre a kezem.

(Újra az étteremben)

- Ideje volt már ifjú hölgy, hogy visszajöjjenek. – Mondta a testőr, és intett a pincérnek.

Hagytam, hogy mindent ő fizessen. Megteheti… Oké, lehet, hogy egy kicsit szemétség, de ha már van rá lehetőség, akkor miért ne?Viszont akkor megfájdult a szívem, amikor láttam Eriket és Selenát elbúcsúzni egymástól.

- Nagyon remélem, hogy még találkozunk. – Mondta Erik Selenának. Meghatott, ahogy mélyen egymás szemébe néztek.

- Én is remélem. Örülök, hogy megismertelek. – Adott Selena egy puszit Erik arcára.

Fiatalok… Gondoltam magamban. Csak mosolyogni tudtam. Jó érzés látni őket. Emlékszem rá, amikor én voltam fiatal. Ezért is nem tartom pórázon Eriket. Persze arra vigyázni fogok, hogy ő nehogy elrontson bármit is.

Ez a pár nap iszonyú gyorsan eltelt Párizsban. Szerencsére csak kétszer kellett Juannal vacsoráznom. Nem annyira jön be a fickó. Sajnos felajánlotta, hogy hazavisz bennünket, bár ezzel jó nagy kitérőt tesz. London és Amerika. Azért nem mindegy.  Selenáért másik testőr jött, így ő nem tartott velünk. Erik az egész utat csendben töltötte. Juan volt a büntetés azért, hogy Selena nincs itt. Már a hideg is kirázott a fickótól, és még azt sem tudtam megcsinálni, hogy alvást színlelek, mert nem hagyott „elaludni”.

Csakhamar hazaértünk. Persze hagyni kellett, hogy a csomagokat Juan pakolja ki, és vigye be a házba, és ezek után is benyavalyogta magát. Nem tudtam mit tenni, mint hogy megkínáltam teával. Nem kért, mert csak kávét iszik, azzal viszont nem szolgálhattam. Még egy fél órát beszélgettünk, és végre eljött a búcsúzás ideje. Azért voltam olyan rendes, és kikísértem.

- Kösz, hogy elkísért. – Próbáltam rendes lenni.

- Igazán nincs mit, szívesen tettem. Örültem a jó társaságnak.

~Én kevésbé… -Gondoltam magamban.

- Akkor, viszlát! – Mondtam, és meg akartam fordulni, de Juan megfogta a karom, amin meglepődtem. Nem volt erőszakos, csak váratlanul ért. És egyszer csak megcsókolt. Én levegőhöz is alig jutottam. Fel sem fogtam, hogy mi történik. Aztán végre elengedett. Egy szót sem szóltam, megfordultam, és becsuktam magam után az ajtót.

Kinéztem az ablakon, de Juan már nem volt a házunk előtt. Nem tudom milyen megfontolásból, de kinéztem a teraszra is. Akkor nyugodtam meg igazán, amikor láttam, hogy tényleg nincs már itt senki. Viszont szemet szúrt a szomszédom, aki úgy bámult, mint ha valami horrort nézne. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam hova tenni az arcát. Észrevette, hogy nézem, és lebukott. Mint ha szomorúságot láttam volna az arcán. Bementem a fiamhoz, és próbáltam megvigasztalni.

- Mit szólnál, ha elmennénk Londonba? Valamelyik szünetben. A nagyszüleid úgyis hiányolnak.

- Komolyan mondod?

- A lehető legkomolyabban. Tudom milyen az, ha elszakítanak valakitől, akit szeretünk.

- Köszi anya. – Ölelt meg Erik.

- De ígérd meg, hogy nem bántod meg!

- Megígérem anya!

- Ideje aludni. Jó éjt. – Vonultam el a hálószobámba.

Nem gondolkodtam Juanon, viszont reméltem, hogy többet nem kell látnom. A szomszédom jobban érdekelt. Elképzelésem sem volt, hogy miért érdeklek egy vad idegent. Próbáltam minél hamarabb kikapcsolni, mert másnap már munkába kell mennem.

Reggel éreztem, hogy bírnék még aludni. Amolyan „csak még 5 perc” érzésem volt. Megittam a szokásos reggeli teám, elköszöntem Eriktől, és indultam is.

- Ricky a főnök beszélni akar veled. – Mondta July a recepciós lány.

- Mit akarhat?

- Nem tudom. – Vonta meg a vállát.

- Biztos rossz éjszakája volt. – Jegyeztem meg elgondolkodva, mire July kuncogni kezdett. – Jó munkát. – Mosolyogtam rá bíztatóan, és beléptem a főnök irodája felé vezető folyosóra.

Az ajtó előtt ledermedtem. Hallottam, ahogy a főnök valakivel vitázik. Talán rám is ez vár? Egy kicsit megijedtem.

Felejteni nehéz, megbocsátani nehezebb.../2

Declan Galbraith-Love Of My Life(katt) Nagyon szeretem ezt a számot. Persze Declan nem az eredeti előadó, talán közel sem áll Freddie Mercury-hoz, viszont én Declantől hallottam először, és beleszerettem ebbe a számba. =) Tegnap Hientől és Serbán Attilátó hallhattam élőben, és már nem bírtam a könnyeimmel 

És itt a történet folytatása. Jó olvasást!

Még egy hét volt az utazásig, de Erik már tűkön ült. Nagyon örült, hogy végül vele tartok. Bár lehet, hogy a suliból így kivett szabadság dobta fel ennyire a kedvét. Nekem még volt pár elintéznivalóm, többek közt szabit kérnem a főnökömtől, aki igazán jó fej, de szabadságot nem szeret osztogatni. Ezért is jött jól egy sztárfotózás Párizsban. Ez megkönnyítette Victor helyzetét. „Plusz egy két nap nem a világ vége.” – Mondta mosolyogva, mire én majdnem a nyakába ugrottam, de szerencsére kapcsoltam, hogy a főnököm, és ez igazán nagy hülyeség lenne.

Hamar eljött az utazás napja. A csomagok már a nappaliban, mi pedig utazásra készen. Hét nap, hat éjszaka Párizsban. Azért nem semmi. Ami pedig Bent illeti nem izgattam magam miatta, hiszen Franciaország nem csak Párizsból áll, így nem sok esélyét láttam, hogy véletlenül összefutnánk. Bár lehet, hogy a szívem mélyén nagyon is ezt szerettem volna.

- Mi ez a furgon itt a szomszédban? – Kérdeztem Bent, miközben épp cipeltük ki a bőröndöket a taxihoz.

- Az új szomszéd, vagyis csak a bútorai, ő csak késő délután ér ide.

- Honnan tudsz ennyi mindent?

- Elfelejtettem szólni, dobtak be egy értesítőt a postaládába. – Nyomott Erik a kezembe egy gondosan összehajtogatott papírt.

„ Kedves szomszédom!

Örömmel várom ma este nyolckor önt és kedves családját egy vacsorára nálam. Szeretnék beilleszkedni, és gondoltam jó ötlet lenne egy vacsi a szomszédokkal. Remélem, számíthatok magukra.”

Az első kérdés, ami eszembe jutott az volt, hogy vajon a többi szomszéd is kapott ilyet, vagy csak mi?

- Erre mi nem megyünk el. – Tettem le az asztalra a papírt. – Szerinted válaszolnunk kellene rá? – Kérdeztem Eriket.

- Már megtettem anya. Megírtam, hogy elutazunk, és csak egy hét múlva jövünk haza.

- Olyan okos fiam van. – Sóhajtottam, és mosolyogni kezdtem.

- Az anyjára ütött nem? – Kérdezte Erik.

- Mindenképp. – Nevettünk együtt.

Megvártuk, hogy a sofőr bepakoljon a csomagtartóba minden bőröndünket, és csakhamar a reptér felé vettük az irányt. A repülőre hamar felkerültünk, és el is indultunk időben. Pár óra, és Párizsban vagyunk. Úgy terveztem, hogy legalább az út felét átalszom, de nem tudtam egy szemhunyásnyit sem aludni. Helyette rejtvényt fejtettem. Szinte egy egész újságot kivégeztem már, amikor Erik felébredt.

- Anya te nem is aludtál? – Kérdezte, miközben a szemét dörzsölte.

- Nem tudtam. Elszoktam a repülőzéstől. Te viszont aludtál helyettem is. Már mindjárt ott vagyunk.

- Az klassz. – Nézett ki az ablakon Erik.

Miután elfoglaltuk a szállást, városnéző körútra indultunk. Nagyon jól esett, hogy a fiam szerette volna, ha vele tartok. Nem hinném, hogy sok 15 éves hívná el az édesanyját, ha megnyerne egy ilyen utazást.

- Tudsz valamit Párizsról? – Kérdeztem, mivel nekem sejtelmem sem volt, hogy merre járhatunk.

- Igen. Azt, hogy itt egy remek cukrászda. – Fordult balra, én meg csak mosolyogva bámultam.

A cukrászda tényleg remek volt. Isteni fagyijuk van. A nap további részében csak csodálkozva bámultam a fiamat, aki úgy mozgott ebben az idegen városban, mintha otthon lenne. Csak óvatos léptekkel követtem őt, és hallgattam Párizs különlegességeinek a történetét.
Másnap a fotózás ideje alatt Eriket elengettem egyedül, bár nehezemre esett, de bíztam benne, hogy tud magára vigyázni. Nem tévedtem, hisz a munkám végén taxival várt a stúdió előtt.

- Ma egy híres étterembe megyünk. – Jelentette ki, ami inkább parancsnak hangzott, mint felajánlásnak.

- Bízok az ízlésedben. – Adtam tudtára, hogy benne vagyok.

Jó, lehet néha túlságosan hagyom, hogy a fiam uralkodjon felettem, de nem tehetek róla, hiába a kor, én legbelül még gyereknek érzem magam, és ezt a kiruccanást inkább egy izgalmas, bulizós kirándulásnak tartom, és inkább úgy érzem magam, mint ha Erik nagyon jó barátja lennék, nem pedig az édesanyja. Jó persze vannak határok, de hol van olyan írott szabály, hogy minden szülő legyen befásult? Én még nem láttam, és eddig jól megéltünk így. Ez után is menni fog.

Ez alatt Amerikéban ( a szomszéd szemszöge )

Miután megtaláltam a póstaládában a kis levelet, kicsit elszomorodtam. Ennyi mindent kockáztatok, és közben az sem biztos, hogy volt értelme, ráadásul várnom kell egy hetet.
Az első dolog, ami eszembe jutott, az, hogy felhívjam Victort.

- Szia!

- Azt hiszem sejtem, hogy miért hívsz… Bocs, nem tudtam előre. Már úton voltál, amikor Ricky szabadságot kért, és volt egy munka Párizsban, nem mondhattam nemet.

- Párizsban? Nem mondod!

- Bocs!

- Azonnal utánuk megyek.

- Nem tartom jó ötletnek, szerintem várd meg, amíg hazaérnek.

- Mégis miért? – Kérdeztem értetlenül.

- Nem tudom… Csak VÁRD MEG!

- Jó… Úgysem valószínű, hogy megtalálnám őket. – Nyomtam ki a telefont, és nem sok kellett volna, hogy földhöz vágjam.

Párizs

Nem is gondoltam volna, hogy így csőbe leszek húzva. Az étteremben egy szmokingos magas, izmos, kicsit ijesztő, bár bevallom igazán sármos férfi, és egy kicsi, törékeny, talán Erikkel egyidős lányka várt ránk, annál az asztalnál, ahova Erik vezetett. Először azt hittem, hogy ez egy rossz vicc, de be kellett látnom, hogy tévedek. Nem vicc, nem egy rossz álom, ez a zord valóság.

Rémülten, de mosolyogva leültem, és köszöntem az asztalnál ülők többi tagjának is. Pár perc csend után rezegni kezdett a telefonom a zsebembe.

SMS Eriktől.

„Tetszik nekem ez a lány, egyébként Selena a neve. Elakarom hívni sétálni vagy valami, de ez a majom itt a testőre, és mindenhol a nyomában van. Megtennéd, hogy pár órára lekötöd a figyelmét? Szeretlek! Erik”

A majmos résznél kicsit nevetnem kellett. Gyorsan visszaírtam, hogy ok, bár nem sok kedvem volt áll „randizni”, de úgy tűnt már nincs sok választásom. Így lehet a szülőket sarokba szorítani.

Felejteni nehéz, megbocsátani nehezebb.../1

Még ma is tisztán emlékszem annak az estének minden órájára, minden percére, és minden másodpercére. Csupán 15 éves voltam, és nem hittem volna, hogy nem csak arcvonásokat örököltem az anyámtól…

- Szeretlek! – Pipiskedtem, hogy meg tudjam csókolni Bent, a barátomat, akivel pont most lettünk egy évesek.

- Én is szeretlek! – Mondta a szemembe, és visszacsókolt. – Nincsenek otthon a szüleim, nem jössz fel? – Kérdezte, én pedig szinte gondolkodás nélkül igent mondtam.

Az ágyon ültünk, és csókolóztunk. Egy év nagyon hosszú idő. Ez alatt annyira megszerettük egymást, hogy el sem tudtuk képzelni az életet a másik nélkül. Ben nálam már azzal is bizonyította, hogy szeret, hogy nem siettetett semmit. Türelmes volt, és kivárt.

- Elhiszed te ezt? Egy év… Pedig eleinte milyen sokat vitáztunk. – Húzódott mosolyra a szája.

- És a szüleink csak nevettek rajtunk. – Mosolyogtam én is, majd újra csókolózni kezdtünk.

Ben elkezdte lehúzni a felsőm pántját, és a vállamat csókolgatta. Tudta, hogy mit szeretek, tudta, hogy mire van szükségem. De ennél már tovább mentünk. Lassan, forró csókok mellett lekerült rólunk az összes ruha. Gyengéden fölém helyezkedett, és folytattuk az előjátékot. Teljesen egymásra voltunk hangolódva.

Aztán elbizonytalanodtam, és ledermedtem. Ben megijedt, hogy valami baj történt, de megnyugtattam, hogy jól vagyok.

- Csak tudod… az anyám 15 évesen szült, aztán elhagyott bennünket. Félek, hogy én is elkövetem ezt a hibát. Nem akarok teherbe esni.

- Vigyázok rád. – Vont magához Ben, és átkarolt. – Ha nem akarod, akkor várhatunk még. – Csókolt bele a nyakamba.

- De akarom. Nagyon is akarom. – Fordultam felé, könnyes szemekkel. – Vágyom rád. – Mondtam, majd csendben figyeltem az arcát. Mintha mosolyra húzódott volna a szája. – Vigyázni fogsz rám? – Kérdeztem kislányosan.

- Ígérem! – Mondta, mire megcsókoltam, és hagytam, hogy magával sodorjon az ár.

Nagyon boldogok voltunk. Az elsőre megérte várni, fantasztikus volt. Aztán egy nap az örömteli ragyogás elsötétült.

Kiléptem a fürdőszobából, és legszívesebben üvöltöttem volna. Szerencsére a szüleim nem voltak otthon. Beszaladtam a szobámba, és kiálltam az erkélyre. azon gondolkodtam, hogy átvessem-e magam a korláton. Nem tettem meg, ennél többre tartottam magam. Összezavarodtam, nem tudtam mit tegyek, de Ben tudtára akartam adni, hiszen ő az, akinek a leginkább köze van az egészhez. Alig láttam a könnyeimtől, azt sem tudtam, hogy jó számot hívok-e, csak amikor beleszólt az ismerős hang.

- Szia cica… Mi a baj? Te sírsz?

- Nem. – Hazudtam szipogva.

- De igen. Várj, mindjárt ott vagyok. – Mondta, és azzal letette.

Én meg sem próbáltam rendbe szedni magam. Kisírt szemekkel nyitottam ajtót, és beengedtem a szerelmem. Ben a karjaiba zárt, amitől még inkább sírnom kellett. Óvatosan eltoltam magamtól, és behívtam a nappaliba.

- Ricky mi a baj? – Kérdezte. Aggodalom ült ki az arcára. Nem tudtam megszólalni, csak a kezébe nyomtam a tesztet.

- Ez… ez pozitív. – Bámult maga elé, hatalmas szemekkel.

- Igen, az. – Mondtam, és a falnak dőlve lecsúsztam a padlóra. A tenyerembe hajtottam a fejem, és még jobban sírni kezdtem.

Ben leguggolt mellém, és átkarolt. A nyakához bújtam, mint egy kiscica, és mély levegőt vettem. Próbáltam lenyugodni. Amikor sikerült egy kicsit csillapítanom a síráson, halkan megkérdeztem:

- Most mit fogunk tenni?

- Én sem így terveztem, nem akartam, vigyázni akartam rád. de a mi gyerekünk. Együtt fel fogjuk nevelni. Hibát követtünk el, de vállalok minden felelősséget.

- Ben. – Szipogtam. – Félek.

- Mindig melletted leszek!

- A szüleink… - Néztem fel Benre rémülten.

- Megbeszéljük velük. El kell fogadniuk a döntésünket. Nem vagyunk már kisgyerekek.

- Nagyon félek. – Bújtam szorosabban a szerelmemhez.

- Itt vagyok. Ne félj! – Vett védelmezően a karjaiba.

Megbeszéltünk, hogy még várunk a bejelentéssel. Tisztában voltunk vele, hogy mekkora fájdalmat okozhatunk a szüleinknek.

- Ricky… - Nézett a szemembe Ben olyan komolyan, hogy szinte már megrémített.

- Baj van? – Kérdeztem remegő lábakkal. Éreztem, hogy valami nincs rendben.

- Nem tudom, hogy mondjam el…

- Megijesztesz. Mondd már! – Unszoltam.

- Elköltözünk.

- Micsoda? – Döbbentem le. Kiejtettem a poharat a kezemből, ami millió darabra tört össze.

- Az apám kapott egy jobb állást Franciaországban. Oda akarnak költözni.

Nem fogtam fel semmit, csak az járt folyton a fejemben, hogy elhagy. Az, aki azt mondta vigyáz rám, és velem marad, most elhagy. Az egész testem remegni kezdett, és nem bírtak el a lábaim. Térdre estem.

- Azt mondtad, hogy velem maradsz, hogy nem hagysz el, hogy vigyázol rám…

„Bocsáss meg” Ezt a két szót formálták Ben ajkai, amikor hátat fordított nekem, és elment. Már csak az autó motorjának felmordulását hallottam. Olyan érzés fogott el, mint ha fojtogatnának.

A kórházban ébredtem fel. Gondoltam, hogy a szüleim már valószínűleg megtudták a terhességemet is. És jól gondoltam. Apám persze kiakadt, és le föl járkált. Folyamatosan a fejemhez vágta, hogy felelőtlen vagyok, és hogy mennyire csalódott bennem. Anyám könnyes szemekkel próbált nyugtatgatni, és megígérte, hogy mindenben segít, csak hogy én nem kértem a segítségből. Nem akartam tovább ebben a városban lakni. A szüleim nagy nehezen belementek, hogy Amerikába költözhessek a nagynénémhez, Susanhez. Élő példa vagyok rá, hogy hogyan lehet elrontani és elveszíteni mindent 15 éves fejjel.

És ma már a fiam 15 éves, kész férfi. Susan meghalt szívrohamban épp hogy betöltöttem a 19-et. Mindenét rám hagyta, habár nem dúslakodott a pénzben, épp hogy meg tudtunk élni belőle Erikkel. 13 évesen döntöttem el, hogy ha egyszer fiam születik Eriknek fogom nevezni. Ki gondolta volna akkor, hogy ez fog történni.

Persze a szüleim azt akarták, hogy költözzek vissza hozzájuk, de én Amerikában akartam maradni. A családom többi részét jó, ha egy évben kétszer láttam, és akkor is ők látogattak minket, mert nem engedhettem meg magamnak, hogy Európába menjek. 15 év telt el, és én 15 éve semmit nem tudok a fiam apjáról. Még egy fényképem sincs róla. Erik persze mindent tud a történetről. Kiáll mellettem, és amiben csak tud, segít. Idő közben tovább tanultam, és fotós lettem egy híres újságnál. Rendeződtek az anyagi gondjaink, így erre nem panaszkodhatom. Így 30 évesen azt mondom, hogy ha választanom lehetett volna, akkor talán az egyedülálló anyaságot választom. Egy apával lehet, hogy csak nehezebb lett volna. Persze lehet, hogy csak ezzel akarom bíztatni magam, hogy erős tudjak maradni.

- Szia, anya megjöttem! – Jött be a konyhába Erik, suli után.

- Szia! Akkor készülődj, és elmegyünk vásárolni, ahogy megbeszéltük. – Mosolyogtam.

- Oké, átöltözök, és mehetünk is.

- És mész valahova bulizni a hétvégén? – Kérdeztem Eriket, már a taxiban

- Lesz egy buli, de nem sok kedvem van menni.

- Ugyan miért nem? Fiatal vagy, használd ki! – Biztattam a fiamat.

- De nem akarlak egyedül hagyni.

- Nem kell félteni. Tudok vigyázni magamra. Érezd csak jól magad. – Kacsintottam, biztatóan.

- Köszi, anya. – Ölelt meg Erik.

Késő délután értünk haza a bevásárlásból. Ilyenkor veszünk pár új ruhát, és olyan ételeket, amiket el lehet rakni, hogy néha tudjunk enni otthoni kaját is. Vacsorára Lasagne-t csináltam. Ez Erik kedvence.

- Anya!

- Mondd. – Nyeltem le épp a számban lévő falatot.

- Ha megnyerem a rajzpályázat fődíját, a párizsi utat, akkor eljössz velem?

- El is feledkeztem a rajzpályázatról…

- Akkor? Eljössz velem?

- Nem tudom fiam. Majd még meglátom oké?

Persze szívesen elmentem volna, de féltem Franciaországtól. A szívem mégis oda húzott. Végül nem bírtam nemet mondani, főleg amikor Erik hatalmas örömmel jelentette be, hogy nyert.

Magánélet vagy karrier, esetleg mindkettő?

- Öcsi minden oké? - Ültem az öcsém, Tom ágyának a szélére, és belebokszoltam a vállába.

- Nem...

- Mi bajod? Napok óta olyan nyúzott vagy, még a koncerteken sem vagy önmagad. - Próbáltam kiszedni belőle valamit, remélve, hogy legalább előttem megnyílik.

- Szerintem nem is nekem kellene panaszkodnom. Tudod én hiszek ebben az iker "telepátia" dologban valamilyen szinten, és érzem, hogy valami nem oké. Ez engem is lehangol. De leginkább az, hogy nem mondasz semmit. - Ült fel, és úgy nézett a szemembe, hogy éreztem, ahogy teljesen átlát rajtam, mint egy üvegen. - Miért nem mondod el? - Kérte számon.

- Mert lényegtelen.

- Semmi sem lényegtelen Bill, ami így lehangol. Csaj van a dologban? - Kérdezte. Tényleg a vesémbe lát.

- Ezt nagyon eltaláltad. - Dőltem hanyatt az ágyon, és a plafonra meredtem.

- Nem is gondolhattam másra. És mi bánt? Nem hiszem, hogy azzal van baj, hogy a csaj nem akar téged.

- Nem... Épp ez az, hogy nagyon is akar.

- Mi van? - Esett le Tom álla. - Az mióta baj?

- A karrierünkbe kerülhet. - Emlékeztettem David szavaira.

- De Bill! Neked is jogod van boldognak lenni!

- Úgy gondolod? - Feküdtem az oldalamra, hogy láthassam a testvérem arcát.

- Nagyon is. Tudod... Amikor még csak ilyen egy éjszakás kalandjaim voltak, addig nem tudtam milyen az az érzés, amikor tartozol valakihez. Viszont most van barátnőm. Akkor neked miért ne lehetne?

- Van benne valami...

- A rajondóinknak el kell ezt fogadniuk, de egy darabig úgyis titokban tudjuk tartani. Lindáról sem tudnak még. Egész jól titkoljuk a kapcsolatunkat. Pedig elég szemfüles újságírók szoktak a nyomunkban járni. - Ecsetelte Tom.

- Tudtad, hogy még mindig szokatlan ez az új Tom?

- Pedig már majdnem három éve.

- Ki nem néznék belőled. - Vigyorgott Tom.

- Na menj, és hódítsd vissza a lányt. - Küldött volna Tom, de épp amikor nyitottam volna az ajtót valaki berontott.

- David? - Meredtem rá döbbenten, ő meg csak állt előttem, dühtől izzó tekintettel.

- Mi bajod? - Kérdezte Tom.

- Nézd meg. - Vágott hozzá David egy papírt, amiből később kivettem, hogy egy újságcikk.

- Tom Kaulitz becsajozott. Vége az egy éjszakás kalandoknak. - Olvasta mosolyogva a főcímet. - Szuper. - Tette hozzá.

- Szuper? Te megőrültél? - Tépte ki a kezéből David. - Ezen múlhat a jövőtök! A karrieretek forog kockán!

- " A karrieretek forog kockán " - Gúnyolta Tom, amin egy kicsit el is mosolyodtam. - David a rohadt életbe! Elegem van! - Kiabált, amitől viszont össze rezzentem. Mi az, hogy nem lehet barátnőnk? Ez hülyeség! Ott van Georg és Gustav is. Rájuk nem fordítasz ekkora figyelmet. A rajongók elfogadták a barátnőjüket. Akkor nekünk miért nem lehet? Ez akkora faszság! - Kelt ki magából a bátyám.

- Nyugi! - Mentem oda hozzá.

- Oké! Adok egy hetet! Halljátok? Egy hetet, nem többet! Ha a rajongóitok száma nem csökken, ha senki nem mondd egy rosszalló szót sem a cikkről, akkor mindent visszaszívok. De ha nem, akkor...

- Akkor dobjam a barátnőmet? Hát azt már nem. Azt várhatod!

- Barátnő, vagy karrier. - Hátrált ki David, és lassan eltűnt a szemünk elől.

- Ez mekkora egy tuskó. - Hajtotta a tenyerébe a kezét Tom.

- Csak félti az állását. - Ültem le mellé, és testvériesen átkaroltam. - Nem tudunk mit tenni, várunk. Egy hét. Pont egy hét múlva lesz Kölnben koncertünk. Ott kiderül, hogy mellettünk állnak-e a rajongók.

- Tudnod kell, hogy ha nem így lesz, és David arra kér, hogy válasszak, akkor Lindát fogom választani.

- Megértelek, és elfogadom a döntésed. Viszont nélküled nem lesz többé TH. - Mondtam, de ez a mondat ledermesztet. " Nem lesz többé TH. Az nem lehet. Ha szeretnek a rajongók, akkor ki fognak állni mellettünk. A TH nem bomolhat fel, nekünk is van magánéletünk.

Az hogy elmenjek a lányhoz, akivel már hetek óta találkozgatok, és akibe beleszerettem, viszont el kellett küldenem, egy kicsit el lett halasztva, ugyanis ha most elmegyek hozzá lehet kidob, vagy pedig még nagyobb zűrt csinálok, ha összejövünk.

Csak feküdtem az ágyamon, és elöntöttek az emlékek, arról az estéről, amikor Emilyvel lehettem, és kizárhattuk a külvilágot. Csak mi ketten egy besötétített szobában, gyertyafénynél...

Valószínűleg azt hiszi, hogy kihasználtam. Ez járt a fejemben. Én nem vagyok olyan. Nem akartam kihasználni, nem tudtam, hogy mit tehetnék. Nem akartam megbántani, és mégis ezt tettem. Összetörtem a szívét, az enyémmel együtt.

Az egy hét végtelen hosszú időnek tűnt, tele álmatlan éjszakákkal, így a koncerten is eléggé kimerülten jelentem meg. Csak egy dologra tudtam gondolni, arra, hogy Emily eljöjjön. Küldtem neki meghívót, remélem nem landolt az első szemetesben. Fontos, hogy itt legyen. Nagyjából rendbe szedtem magam, persze azért a segítségemre voltak a sminkesek és a fodrászom is.

Eljött a pillanat. Felmegyünk a színpadra, és meglátjuk, hogy tízen, vagy tízezren jöttek el. Ezen múlik a jövőnk. A magánéletet választanám én is, ha választanom kellene, de a szívem egy része belehalna a banda széthullásába.

És kigyulladnak a fények, felzendül a World behind my wall zenéje, és hatalmas tapsvihar, rajongói sikolyok ezrei hallatszanak ugyan ezzel egy időben. Mint ha egy hatalmas hegy esne le a mellkasomról, és üdvözlöm a közönséget, akik ezután velem együtt énekelnek.

A szám után buzdítanom kellene a nekünk sikítozó tömeget, de én nem ezt teszem, hanem a tudat alattim vezérel. Kockára teszem a koncertet, és a jövőnket, ami eddig is penge élen táncolt.

- Sziasztok fiúk és lányok! - Üvöltök bele a mikrofonomba, mire még nagyobb hangerőre kel a közönség. - A következő szám előtt szeretnék veletek megosztani valamit. - Mondom, mire egy kicsit elhalkul a csarnok. - az, hogy ti most itt vagytok, azt jelenti, hogy a jövőben is zenélhetünk. - tartok szünetet, mert tapsvihar tör ki. - El sem hiszitek milyen jól esik, hogy mellettünk álltok. Szeretünk titeket! Ti vagytok az igazi rajongók. Köszönünk nektek mindent! Nemrég elkövettem életem legnagyobb hibáját. Elküldtem azt a lányt, akit mindennél jobban szeretek. Emily! Ha itt vagy megtennéd, hogy feljössz a színpadra?! - Mondtam, először egy kicsit megijedve, mert mi van, ha a közönség most fordul el tőlünk. A banda tagjai is csak rám meredtek. De a rajongók hangja újra feléledt, és Emily nevét kántálták.

Egy hatalmas mosoly jelent meg az arcomon, éreztem ahogy a szívem egyre hevesebben ver. eltelt 10 perc, de Emily nem jelent meg. Kétségbe estem, és hátat fordítva a közönségemnek elszaladtam.

Becsaptam az öltöző ajtaját, és szinte lezuhantam a földre. Kész, ennyi volt, mindennek vége. Behallatszott a közönség kiabálása. " Bill Bill Bill Bill..." Legördült egy könnycsepp az arcomon. Én rontottam el, megérdemlem, hogy szenvedjek. A keresztbe tett lábamra hajtottam a fejem, és egyre gyorsabban kapkodtam levegő után. Nem vettem észre, hogy valaki benyitott.

- Már majdnem felértem. - Mondta egy ismerős hang.

- Emily? - Néztem fel, de a lámpa fényétől hirtelen nem láttam semmit. Felálltam, és megtöröltem a szemem.

- Elmosódik a sminked. - Mosolygott.

- Emily! - Kaptam fel a szerelmem, és megcsókoltam. - Meg tudsz nekem bocsájtani? Olyan hülye voltam. Szeretlek! - Mondtam mélyen a szemébe nézve.

- Megbocsájtok. - Csókolt meg, én pedig végre kezdtem megnyugodni. - De... - Kezdett bele, és ettől egy kicsit megszeppentem. - Mit csináltál volna, ha a közönség nem vette volna jó néven, hogy félbeszakítod a koncertet, és nem a nevem kántálják, hanem kigúnyolnak? - Kérdezte, amitől leblokkoltam.

- Én...

- Csak vicceltem. - Mondta, és mosolygott. - Egyértelmű, hogy kiállnak melletted. - Simította el az arcomba lógó tincset.

- Nem volt vicces. A szívbajt hozod rám. - Mondtam.

- Szeretlek! - Ugrott a nyakamba, én pedig megcsókoltam.

- Soha többet nem csinálok ekkora hülyeséget!

- De most menned kell. - Mondta, amikor letettem. - Még csak egy számot énekeltél el.

Emily segített rendbe hozni a kinézetem, én pedig nyugodt szívvel és nyugodt lélekkel indultam el a színpad felé, a közönség nagy örömére. Ez volt életem legjobb koncertje. Telt ház volt, Davidnek nem lett igaza, aki bocsánatot is kért ezért. Belátta, hogy karrier és magánélet igenis létezhet egymás mellett.

Egymáshoz tartozni

"A valakihez tartozás egy érzés. Egy érzés, aminek a hiányát nem is érzed, amíg nem tapasztalod meg magát az érzést. És ha végre rátalálsz, nem is érted miért szerettél ezen érzés nélkül élni eddig." ( saját )

Nyár van. Napsütés, bulik, pörgés. Ebből állna egy tini élete a szünet alatt? Velem ez nem így van. Évzárón elterveztük az osztálytársakkal, hogy nyáron majd találkozunk, és milyen jó lesz… Augusztus lesz, de még egyikükkel sem találkoztam, sőt! Nem is beszéltünk. Néha arra gondolok, hogy talán ők nem kíváncsiak rám. Mindenki meg van a saját kis világában. De akkor miért tervezték volna el? Teljesen egyedül érzem magam. Minden nap kimegyek a parkba, zenét hallgatok, és olvasok, amíg ijesztővé nem válik a sötétség. Akkor hazaindulok.
Apám a világ másik végén él egy szőke hisztis csajjal, anyám pedig alkoholba folytja bánatát. Így az öt éves húgomra is többnyire én vigyázok. Nem épp tündérmese. Ha egy kicsit el akarok menekülni otthonról, és egyedül akarok lenni, akkor húgomra a szomszéd néni vigyáz, akinek nagyon hálás vagyok ezért.
Tegnap is kimentem a parkba, szokásomhoz híven, de valaki elfoglalta a törzshelyem a fűzfa alatti padon. Már épp fordultam volna meg, hogy bánatosan hazamenjek, amikor megszólított.

- Liza?

- Honnan tudod a nevem? – Fordultam felé.

- Egy suliba járunk.

Jó tudni. Én még sosem láttam őt. Hmm… egész helyes.

- Nem ülsz ide? – Mutatott maga mellé, mire bólintottam, és helyet foglaltam.

- Van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül vagy pont most, pont itt.

- Jól érzed. Láttalak párszor. Minden este erre futok. Láttam, hogy magányos vagy. Aztán elszántam magam, és kitaláltam, hogy megszólítalak. Hamarabb értem ide, mint te. Máskor ilyenkor már itt szoktál lenni…

- A húgom… Tudod, ha el akarok jönni, akkor meg kell várnom, amíg a szomszéd nő hazaér. – Kezdtem magyarázni, amin jómagam is meglepődtem, mert nem szokásom csak úgy kiadni az életem idegeneknek.

- Liza!

- Hm?- Néztem kérdőn.

- Te olyan más vagy…

- Más? Milyen értelemben? – Vágtam egyre furcsább arcot.

- Ne érts félre! Arra gondoltam, hogy… nem vagy olyan átlagos, mint például a többi kordbeli. Tízedikes vagy, de kész felnőtt, és mégis gyerek. Nem is tudom megmagyarázni. Egyszerűen elképesztő vagy.

Ezzel láthatóan zavarba hozott ez a sármos idegen, és lesütöttem a szemem.

- Bocsáss meg, nem akartalak…

- Nem, semmi baj. – Mosolyogtam, elveszve a zöldessárgás szemében.

Nem is tudom mire emlékeztetett ez a gyönyörű szempár.

- Hát… Most ha nem haragszol meg én megyek. Esetleg jössz te is?... Elkísérlek.

- Ööö… Oké. – Egyeztem bele egy kisebb hezitálás után.

Ő pedig hazakísért. Már épp köszönt el, amikor rájöttem, hogy még a nevét sem tudom.

- Megmondanád, hogy hívnak? – Fogtam meg a karját, mikor már épp készült elindulni.

- Adam. – Válaszolta mosolyogva.

- Adam. – Bólintottam, jelezve, hogy megjegyzem, majd búcsúzásképp integetésre emeltem a kezem, és egy sziával elköszöntünk egymástól.

Este eszembe jutott, hogy nem is szoktam a parkban futókat látni. Pedig az elég feltűnő lenne. De miért hazudna? Nem… Biztos csak nem vettem észre.

Másnap folyton a rejtélyes idegen járt a fejemben. Elvittem a húgomat egy napközis táborba, és hazamentem az anyámat ápolni. Alig vártam, hogy este legyen, és újra láthassam Adamet.
De nem jött. Azt hittem, hogy várni fog rám. Tévedtem. A tévedésekben olyan jó vagyok… Szomorúan elindultam hazafelé, amikor valaki elfutott mellettem, majd vissza fordult.

- Adam? – Kérdeztem, egy kicsit megrémülve.

- Ki az az Adam? – Kérdezte a futó alak.

A francba, a jó büdös francba.

- Nem akarsz futni velem? – Közelített felém egy mély, rekedtes hangú az árnyékból kivéve szakállas úgy harminc körül járó pasi.

- Ezt eltalálta! – Próbáltam lerázni.

- Na de cica!- Tett még egy lépést, majd egy újabbat.

- Hagyjon már békén! – Kiabáltam.

Amikor felébredtem elképzelni sem tudtam, hogy hol lehetek. Még a szememet sem mertem kinyitni, addig amíg egy ismerős hangot nem hallottam.

- Adam? – Kérdeztem, félve, hogy a hang nem azé, akinek tulajdonítottam.

- Itt vagyok. – Suttogta, és éreztem, hogy egy kéz átölel.

- Mi történt? – Nyitottam végre ki a szemem.

Sötét volt.

- Az a fickó a parkban kiszemelt magának. Enyhén részeg volt. Épp akkor értem oda, amikor összeestél előtte. Sokkot kaphattál. Azonnal elhoztalak.

- Köszönöm.

Biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel.

- Miért van sötét? – Kérdeztem, miközben Adam segített felülni.

- Megszokás. – Mondta, és éreztem, hogy elmosolyodik.

- Te így látsz is valamit?

- Igen, persze. Mindent. Tudod itt itthon vagyok. – Mondta.

- Jézusom! Haza kellene mennem. Az anyám…

- Az anyád olyan mélyen alszik, hogy ha most felébredne azt se tudná fiú-e vagy lány.

- Mi? – Meredtem rá kérdőn.

- Ismerem az édesanyád. Sokszor láttam a közeli hipermarketben, amíg ott dolgozott.

- Akkor gondolom azt is tudod miért rúgták ki. – Hajtottam le a fejem.

- Liza! Nincs miért szégyelned a dolgot. Te mindent megteszel, amit csak tudsz. Büszkének kellene lenned.

- Miért vagy ilyen rendes velem? – Kérdeztem, miközben azon gondolkodtam, hogy mi ez az egész.

- Mert neked is szükséged van a törődésre. Tudom, hogy megszoktad, hogy  te foglalkozol mindig mindenkivel, de valakinek veled is kellene foglalkoznia.

- És az a valaki lennél te? – Meredtem rá, miközben szinte a nevetés fojtogatott.

- Akár.

- Kapcsolnál villanyt? – Kérdeztem, ezzel terelve a témát.

Adam hazakísért, és az ajtóban búcsúzáskor valami késztetés fogott el, hogy behívjam.

- Bejössz? – Kérdeztem, meglepődve magamon.

- Ha nem zavarok…

- Anyám úgyse fog felébredni most egy darabig. Szóval…Gyere be. – Tártam ki az ajtót.

Anya a nappaliban aludt, fülhallgatóval a fején. Így szokta nézni a tévét. Fülhallgatóval…

- Az én szobám fent van. Gyere. – Nyújtottam Adam felé a kezem, ő pedig összeulcsolta az ujjait az enyéimmel.

Milyen selymes érintésű a keze. Még bele is remegtem, amikor hozzámért.

Beszélgettünk, meghallgattuk egymás kedvenc számait, aztán kezdtem eléggé fáradt lenni, és az is eszembe jutott, hogy talán Adam szülei nem örülnének, hogy ilyen sokáig ismeretlen helyen van a fiuk.

- Elég késő van. – Mondtam, ásítva. – A szüleid nem hiányolnak? – Kérdeztem, mire Adam csak elmosolyodott.

Imádom a mosolyát. Olyan macsós. Hmm… Fel tudném falni.

- Egyedül lakok itt. A szüleim elköltöztek Los Angelesbe, én viszont itt maradtam a suli miatt.

- Woow! Az tök jó.

- Hát… Meg lehet szokni. – Mosolygott megint.

- Azt hiszem anyám felébredt. – Néztem ki az ajtón, ahonnan pont leláttam.

- Gondolom nem örülne, ha most összefutnánk… - Állapította meg Adam, mire én csak elhúztam a számat.

- Hé! Nyugi. Mondtam már, hogy nincs mit szégyellned.

- Bocsi. – Néztem fel rá.

- Olyan aranyos vagy, amikor ilyen vagy. – Lépett közelebb hozzám, és a derekamra tette a kezét. – Figyelj Liza… Nagyon tetszel nekem. – Vallotta be, én pedig elvesztem a gyönyörű szempárban, ami mint ha a lelkem mélyére látna.

- Te is tetszel nekem. – Mondtam.

Úristen! Most tuti azt hiszi, hogy valami idióta kiscsaj vagyok. Olyan képet vágok mint egy zombi, vagy nem.. még annál is rosszabbat.

Gyorsan össze szedtem magam, és normális arcot vágtam, ő pedig mosolygott. Közelebb hajolt hozzám, és megállt az arcomtól pár centire.

- Szabad? – Kérdezte. Nem válaszoltam, csak bólintottam, és ajkaink forró játékba kezdtek.

- Nem maradnál itt? – Suttogtam, amikor ajkaink szétváltak.

- Szeretnéd, ha maradnék? – Válaszolt kérdéssel a kérdésemre, mire én megfogtam a kezét, és az ágyamra húztam.

Csak feküdtünk egymás mellett, néha hosszú percekig némán, a plafont bámulva, de ez többet jelentett, mint ha folyamatosan járna a szánk. A tudat, hogy tartozom valakihez, hogy van valaki, aki vigyáz rám. Hihetetlenül jó érzés. És én azt hittem tudok ez nélkül élni. De hülye voltam…

- A húgom. – Csaptam a homlokomra. – Elfelejtettem… A szomszédnál van. Nem maradhat ott éjszakára… - Kezdtem ideges lenni.

- Már hazajött. – Mondta Adam, mire felvont szemöldökkel néztem rá. – Hallottam, ahogy anyukáddal beszélgetnek.

Érdekes, én nem hallottam semmit.

- Biztos? – Kérdeztem.

- Teljesen.

- Azért a biztonság kedvéért megnézem, hogy a szobájában van-e.

- Oké. Itt várlak.

Lementem, benéztem a nappaliba, és meglepődtem az engem fogadó látványon. Anya és a húgom együtt játszottak. Halkan becsoszogtam hozzájuk, anya pedig rám mosolygott. Viszonoztam a gesztust, majd felállt,és mutatta, hogy menjek vele a konyhába.

- Mondd anya. – Meredtem rá. – Mint ha kicserélték volna.

- Kicsim! Tudom, hogy milyen nehéz volt neked az elmúlt időszakban. De itt a vége. Nem iszok többet. Megígérem! Újra a normális anyátok leszek. Szeretném, ha ez egy jó család lenne.

Nem tudtam mit mondani, csak megöleltem.

- Üdv itt újra. – Mosolyogtam, majd egy puszit nyomtam az arcára.

- Menj aludni nyugodtan, öcsédet is nemsokára ágyba dugom. – Mosolygott.

- Jó éjt!

- Neked is kincsem.

Ez annyira hihetetlen volt. Ha nem lett volna Adam, és nem tudtam volna elmesélni valakinek, aki ott van velem, és biztosít, hogy nem képzelődöm, akkor el sem hittem volna.

- Örülök, hogy rendeződni kezd az életed.

- Valahogy úgy érzem, hogy ezt neked köszönhetem. – Néztem rá, miközben a mellkasán támaszkodtam, ügyelve, hogy ne fájjon neki.

- Miért?

- Mert furcsa, hogy most ismertelek meg, hogy rám találtál, és hogy… - Itt elakadtam, és felültem. Adam követte a példámat. A szemébe néztem, és folytattam. – És hogy megszerettelek. – Mosolyogtam bátortalanul. – És most még anya is…

- Liza. – Mosolygott Adam. – Nem hittem volna, hogy valaha hasonlókat fogsz érezni, mint én. Szeretlek. – Mondta, mire nyugalom szállt minden porcikámra. A tudat, hogy viszonozzák az érzésemet, hihetetlenül jó.

Csak néztünk egymás szemébe, míg nem már nem tudtunk ellenállni, és megcsókoltuk egymást.
Ebben a pillanatban tudtam, hogy bármi jön is a jövőben, én emelt fővel állok szemben mindennel, mert olyan emberek vesznek körül aki szeretnek, és ha valami még sem jön össze, lesz valaki, aki mellettem fog állni.

Adam hamar elaludt, én pedig a gondolataimba feledkeztem.

Adam furcsa szeme, a sötétség, hogy este jár futni, nem reggel, mint sokan mások, és hogy olyan hirtelen ott termett akkor, amikor egy részeg fazon ki tudja mit akart, és a jó hallása... Talán... Nem, az nem lehet... Vagy mégis? Adam... vámpír? - tettem fel magamnak a kérdést.

Másnap reggel, amikor már Adam is felébredt nem bírtam tovább, muszáj volt megkérdeznem.

- Adam!

- Mondd. - Nézett rám.

- Ne nézz hülyének kérlek, csak gondolkodtam tegnap este, és...

- És még sem akarod ezt az egészet? - Ijedt meg Adam, és elborzadt az arca.

- De! De! Akarom. - Nyugtattam meg gyorsan. - Csak azt akarom kérdezni, hogy te... nem vagy véletlenül...?

- Micsoda? - Nézett rám Adam értetlenül.

- Vámpír? - Nyögtem ki, majd csend állt be közénk.

Ez a csend most mit jelenthet?

-Szereted a vámpírokat? - Kérdezett vissza.

De utálom amikor kérdésre kérdéssel válaszolnak...

- Igen, nagyon is. - Mondtam, azokra a könyvekre, filmekre gondolva, amiket végig fürkésztem, csak azért, mert erről a fajról szólnak.

- De igen. - Mondta, és az ablak felé fordult.

- Ezt most mire mondod?

- Vámpír vagyok. - Mondta, és félelem ült ki az arcára. Az arcomat fürkészte, valami jelet keresve, valami reakciót várva. - Persze megértem, ha te így már nem akarod ezt az egészet. Normális, hogy filmekben meg könyvekben tetszik, de a valóságban félelem gerjesztő. És ki hitte volna, hogy ilyen lények igenis léteznek...

- Fogd már be. - Suttogtam, mosolyogva.

- Meg persze megértem, ha félsz, vagy ha el akarsz küldeni, csak egy szavadba kerül. Már megszoktam, az az igazság... De tudnod kell, hogy...

- Mondom fogd már be! - Emeltem fel a hangom, mire rémültem rám nézett.

Nem mondtam semmit, csak szinte szó szerint a nyakába ugrottam, és megcsókoltam.

- Szeretlek. - Búgta.

- Én is szeretlek. - Keltek életre újra ajkaink.

Spring nicht!

Ez egy nagyon régi és nagyon rövid történet...

Csak ültem a sarokban, és sírtam. Nem tudtam, hogy mit gondoljak, csak azt tudtam, hogy hazudott. Anya felszólt, hogy Feci keres. Mondtam, hogy küldje el, nem akartam senkivel sem találkozni. A telefont sem vettem fel. Nem volt kedvem tovább élni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy leugrok a hídról a gyors sodrású, remélhetőleg mély folyóba. Elköszöntem anyutól, mint ha csak sétálni mennék, és elmentem. Felálltam a híd korlátjára, és ugrani készültem. Valaki lerántott a korlátról, pedig már pont estem volna le. Egy srác volt az a suliból.

-Mit művelsz? – Kérdezte.

- Épp meg akartam halni. – Válaszoltam teljes nyugalommal, suttogva. – Csak közbe szóltál.

- Normális vagy? Mi lenne a barátaiddal? A szeretteiddel?

- Engem senki sem szeret, szóval többnyire semmi.

-De egy valaki biztosan, már elég régóta.

-Ja.. Persze. – Forgattam a szemem. Ugyan ki? – Faggattam.

-Én.

-Mi? – Tátva maradt a szám a ledöbbenéstől.

-Nem mi, hanem csak én. – Mondta viccnek szánva, egy kicsit zavarban.

-Engem nem szerethet egy ilyen jó pasi, mint te. – Kételkedtem.

-Tévedsz! Szerethet, hisz szeretlek.

Elmesélte, hogy már régóta megtetszettem neki, csak nem merte elmondani. Megkért, hogy mondjam el, hogy mi juttatott el idáig, így elmondtam, hogy az apám elhagyta anyámat, ráadásul anya legjobb barátnőjéért, és engem is ejtett a pasim.

Este hatig beszélgettünk, aztán hazakísért.

-Áruld el, hogy hogyan teremtél oda a semmiből olyan hirtelen. – Kérleltem.

-Az titok.

-Szóval nem mondod el… - Állapítottam meg, mire ingatni kezdte a fejét, egy cuki féloldalas mosollyal az arcán.

Elköszöntünk, majd elindult. Nem bírtam ki, hogy ne szóljak utána.

-Ugye még látjuk egymást? – Kérdeztem, mire ő csak hátranézett, és bíztatóan mosolygott.

Kómába esett szerelem

Elena Osbert vagyok, egy visszafogottabb 16 éves tini. A Magdalen school-ban végzem ki lassan a második gimis évemet. Hogy mi a jó a gimiben? Semmi. Nem olyan, mint a filmekben, nem tündérmese. Nem félnek tőled a kisebbek, nem te vagy az úr. Vagy csak én nem akarom, hogy így legyen. A barátom a suli nagymenőjének számít ilyen szempontból. Nem is értem, hogy hogyan szerethettem belé. Brian a football csapat élén áll, sorra leigázzák a többi sulit, én inkább a tudásommal akarok bizonyítani. Fogalmam sincs, hogy hozott össze minket a sors. Persze a történetét el tudom mesélni, de nem hinném, hogy egymáshoz valók vagyunk. Hogy miért vagyok akkor vele? Mert valami hozzá köt. Ez a valami biztonságot ad. Amíg vele vagyok nem néznek le, nem vágják a fejemhez nap mint nap, hogy stréber vagyok, és ha bulizni megyek, az sem számít csodának. Eleinte azt hittem, hogy ez tök jó így, de tévedtem. Ez nem én vagyok. Lassan kezdem belátni, hogy sokkal jobban érzem magam, ha az lehetek, aki valóban vagyok. Ha nem kell igazodnom a társaságomhoz. De félek lépni. Gyáva vagyok, vagy nyuszi... Egyet tanulj meg! Ha nem lépsz, a sorsod úgyis bealakít, de az lehet kevésbé fog tetszeni. Így kerültem most konfliktusba Briannel is. 2007.07.29. A nap, amikor elkezdődött minden. Amikor még nem is sejtettem, hogy a nyugodt életem ekkora fordulatot vehet.

- Kicsim! Hallgass már meg! - Jött utánam a folyosón Brian.

- Nem akarlak meghallgatni. - Szedtem egyre gyorsabban a lábamat, míg végül már futottam.

- Rendben. De tudd meg, hogy nálad százszor jobbat is találhatok.  - Kiabált utánam, mire megtorpantam. Megfordultam, és visszasiettem hozzá.

Ütésre emeltem a kezem, és hatalmas lendülettel az arca felé irányítottam. Csatt.

- Ezt azért, mert megcsaltál. - Hagytam egy kis szünetet, majd lekevertem neki még egyet. - Ezt pedig azért, mert hazudtál, és még van képed azt mondani, hogy találsz jobbat nálam. Lehet, hogy száz olyat találsz, aki az ágyába beenged, de hidd el nem sokra mész velük. Te is csak egy idióta pöcs vagy, aki a farka után megy. Nem feküdtem le veled most rögtön, és megcsalsz. Nem is szerettél... Akkor meg mi a francért álltál le velem? - Szegeztem neki a kérdést.

- Én... Én...

- Te csak le akartál fektetni. - Mondtam, mert nem akartam, hogy megint valami hülye hazugsággal akarjon áltatni. Lehajtotta a fejét, és eljátszotta a bűnbánó szerény fiút. - Hagyd ezt abba. Nem hat meg a színészkedésed. Elhiheted, hogy előbb vagy utóbb úgyis pofára fogsz esni. Lehet, hogy én sokat tanulok, és kicsit keveset foglalkozok a magánéletemmel, de legalább nem vagyok olyan szánalmas idióta mint te! - Mondtam, és megfordultam, hogy otthagyjam.

Egy kisebb tömeg állt előttem, akik között volt olyan, aki tapsolt, volt aki ledöbbent, és volt aki kinevetett. Nem tudtam mit gondoljak, nem is akartam semmit gondolni. Átverekedtem magam a tömegen, és hazasiettem.

- Hát Brian ezt megkaptad! - Veregette meg barátja vállát Matt.

- Nem is fájt. Csak épphogy hozzámért az a kis liba. - Magyarázta Brian.

- Aha! Ezt jelzi a hatalmas piros folt is az arcodon. - Mutatott a harmadik haver az említett helyre.

Brian nem válaszolt semmit, hanem lassan odébbállt. Nem tudta, hogy mit gondoljon. Oda a becsülete, a büszkesége, és a legfontosabb, a jó híre. Még az is megfordult a fejében, hogy iskolát vált.

Otthon csatlakoztam a szüleimhez vacsorára, majd elvonultam a szobámba. Péntek van, pénteken sosem tanulok. Leültem az ablakhoz, és a csillagos eget bámulva zenét hallgattam. Annyira belemerültem, hogy táncolgatni kezdtem, bár nem vagyok valami profi ezen a téren. Arról is megfeledkeztem, hogy a szomszéd srác belát a szobámba, és valószínűleg most engem bámul. Amikor ez eljutott a tudatomig leblokkoltam. Azon kaptam magam, hogy szemezek a sráccal. Zavarba jöttem, és elhúztam a függönyt. A kíváncsiságom átvette az uralmat a félelmem fölött, így kikukucskáltam, hogy megtudjam a srác még kukkol-e. Már nem állt szájtátva az ablakban, viszont hagyott egy üzenetet.

"Tetszik ahogy táncolsz. Van kedved beszélgetni?Ha igen, akkor várlak a házunk előtti játszin, 22:00kor."

Először arra gondoltam, hogy hagyom a csudába, a mai nap már így is meghaladta a bunkók száma a tűrőhatáromat. Végül valami mégis arra késztetett, hogy lemenjek. Átöltöztem, mert már hálóingben voltam. Egy egyszerű melegítőt vettem fel, mivel csak beszélgeti hívott le a srác, és amúgy sem szeretek kiöltözni.

Mondtam anyunak, hogy kinézek, és lementem. A srác egy fa alatti padon ült. Már több mint 10 éve szomszédok vagyunk, de még a nevét sem tudom. Lassan közelítettem felé. Bevallom kicsit féltem, nem szeretem az idegeneket. meg egyébként is... Bámult, miközben táncoltam!

- Szóval bejövök neked. - Mondta kertelés nélkül a srác, amikor odaértem hozzá. Én csak szemeket meresztve bámultam rá. - Ne tagadd le.

- Oké. Tegyük fel. És akkor mi van? - Vettem fel a stílusát pillanatok alatt. . Még köszönni sem tudsz. Azt hiszed ez olyan macsós? - Vontam fel az egyik szemöldököm, miközben a melegítő felsőm zsebébe dugtam a kezeim, és álltam előtte.

- Te sem tudsz. - Célzott arra, hogy én sem köszöntem, majd mosolyra húzódott a szája.

- Oké, ezt kezdjük előröl. - Nevettem el magam, mert elég kínosnak találtam ezt az egészet. Visszamentem a bejárati ajtóhoz, majd újra elindultam az idegen felé.

- Sziaaaaa!!! - Kiabált rám, amikor megálltam előtte.

- Szia. - Néztem rá megszeppenve.

- Jól van na. Nyugi. Tudod... Tudok normális is lenni, de ez olyan vicces... 10 éve szomszédok vagyunk. Tudod mióta figyelgetlek?

- Ez olyan sorozat gyilkosos... - Mosolyogtam.

- Had mutatkozzak be. - Vette elő a normálisabb énjét.

- Megengedem. - Mosolyogtam.

- James vagyok. 18 éves, néha elég komolytalan, és a szomszédod. - Nyújtotta felém a kezét.

- Szia James! Én Elena vagyok, 16 éves, sokak által strébernek titulált. - Fogtunk kezet egymással.

- Én is sokat tanulok. De kell is. És nem vagy begyöpösödött, szóval nyugi, nem vagy stréber. - Mosolygott James.

- Szóval szerinted jól táncolok? - Tereltem a témát.

- Van rajta mit javítani, de igen. Nagyon is.

- Zavarba hozol.

- Az sosem baj. - Mosolygott.

- Sétálunk? - Kérdezte, én pedig válasz nélkül elindultam mellette, még mindig zsebre dugott kezekkel.

A hétvége nagyon gyorsan eltelt. Minden este találkoztam James-el. Végigbeszéltük az éjszakákat, ha nem lent a játszin, akkor az ablakba kiülve. Megbeszéltük, hogy suli után értem jön, a motorjával. Minden nap hamarabb végez mint én. Mondjuk végzős, szóval ez nem csoda.

És a Yamaha leparkolt a suli előtt. Mindenki csak meresztgette a szemeit. Én épp Briant próbáltam lerázni, mert jött, hogy "bocsánatot" kérjen.

- Ki ez a fazon? - Bámulta ő is James-t, aki felénk közelített.

- Ő velem van. - Mutatott rám James, majd maga mögé tolt. - Megkérhetlek, hogy szállj le a hölgyről? - Kérte udvariasan.

- Miért? Mi lesz ha nem? - Vonaglott meg a testével Brian, mint egy... nem is tudom micsoda. Úgy csinált, mint ha épp gúnyolna valakit.

- Én szépen kértelek.

- Jól van viheted. Azt hiszed olyan nagymenő vagy? Nem fogod tudni lefektetni, el ne hidd. - Mondta, mire nekem le esett az állam. Még jó hogy nem dőltem be a bocsánat kérésének. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam, csak a pirosodni kezdő foltot láttam Brian szeme alatt. Még majdnem meg is sajnáltam, hogy megint kapott, de aztán gyorsan észhez tértem. Elég fájdalmat okozott nekem.

- Ki mondta, hogy le akarom fektetni? Hagyd őt békén. És ne attól legyél sztár, hogy megpróbálsz minden lányt lefektetni. - Mondta James, Brian pedig próbálta össze szedni magát. Mire újra észbe kapott mi már a motorral száguldoztunk, hazafelé.

- Feljössz? - Kérdezte James a házuk felé bökve.

- Aha. - Bólintottam. Beszélni akartam vele. - A szüleid? - Kérdeztem a lépcsőn.

- Dolgoznak. - Értem.

Számon kértem Jamesen ezt a hősködős dolgot, és hogy miért védett meg, persze alig győztem hálálkodni is, mert mindent félre téve, nagyon jól esett, hogy kiállt mellettem.

- Figyelj! - Állt velem szemben James, amikor kikísért.

- Mondd. - Mosolyogtam rá, és elmerültem a szemei szépségében.

- Nagyon tetszel nekem. - Bökte ki kertelés nélkül, mire nekem elakadt a lélegzetem.

- Ja...James... Én.. Nem akarlak...

- Nem akarsz megbántani, de ez neked nem fog menni... Eltaláltam? - Mondta szóról szóra, amit mondani akartam.

- Ne haragudj. - Szökött könnybe a szemem, mert én magam sem tudtam, hogy miért utasítom vissza ezt a jóképű fiút, akit normálisnak ismertem meg.

Eltelt két hosszú, gyötrelmes hónap, és semmit nem hallottam James felől. Nem mertem átmenni hozzá. A függönye el volt húzva, és arra sem reagált, amikor kaviccsal dobáltam az ablakát. Nem láttam két nagyon hosszú hónapig, mire végül rászántam magam, hogy átmegyek hozzá. Romokban hevert az életem, mondjuk Brian elment másik iskolába, de James hiánya lyukat vájt a szívembe. És mindent a saját hülyeségemnek köszönhetem.

Megálltam az ajtó előtt, és kopogásra emeltem a kezem, amikor egy magas vörösre festett hajú nő rontott ki a házból.

- Bocs. - Meredt le előttem. - Segíthetek?

- Én... - Próbáltam mondani valamit, de nem ment. Láttam a nő riadt tekintetét. Vagy tudja, hogy ki vagyok, vagy valami nagyon nincs rendben. Vagy mindkettő. - Mi történt? Hol van? Tudni akarom! Hol van James? - Követelőztem valami oknál fogva, amit jómagam sem tudok megmagyarázni.

- Gyere be. - Suttogta a nő.

Natalia, James anyukája addig nem volt hajlandó semmit mondani, amíg nem ültem le az asztal mellé, így hát engedelmeskedtem.

- Kómában van. - Mondta, mire szinte éreztem, ahogy összeszűkülnek a pupilláim, és fulladni kezdek. Rövid és lényegre törő, mint a fia. Erre jutottam azalatt a röpke pillanat alatt, amíg nem bírtam levegőt venni.

- Mi... Mi... Mégis mi történt? - Dadogtam, szinte már reszketve.

- Brian... Ugye így hívják?... Meg akarta ölni. Annyira megverte, és olyan helyen találta el az ütéseivel, hogy a fiam azonnal kómába esett.

- Látni akarom! - Álltam fel, de amilyen hirtelen felpattantam, olyan gyorsasággal estem is vissza a székbe.

- A férjem nem fog örülni... Téged hibáztat. Én tudom, hogy te nem tehetsz róla... gyere. - Nyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen.
A következő amire emlékszem az az, hogy kiszállunk a kórház előtt a taxiból.

Natalia férje a fiával volt, és kérlelte, hogy ébredjen fel. Amikor a felesége közölte, hogy magával hozott, fel sem nézett. Nem válaszolt, amikor köszöntem. Az egész még most is olyan, mint azon a napon, amikor először hoztak be Jameshez. Amikor tudatosult bennem, hogy ha igent mondok, akkor talán nincs ez, akkor talán nincs erre lehetősége annak a szemétnek.

2010.07.29.

Nem egy jó életcél 19 évesen egy kómában lévő beteg mellett tölteni minden szabad pillanatodat. Pedig én már ezt csinálom három hosszú éve. Ha tehetném el sem mozdulnék mellőle. Amikor vele vagyok úgy érzem, mint ha egy légüres térbe lebegnék. Nem hagyom el. Tudom, hogy érzi, hogy várok rá. Tudom, hogy érzi, hogy mennyire bánt, hogy mennyire megbántam már, hogy nem gondoltam át akkor, hogy egy életet tiprok a porba. Tudom, hogy vissza fog jönni hozzám, és hogy meg fog bocsátani nekem, még ha én örök életemre is büntetni fogom magam miatta. Egy napon felébred, elmosolyodik, és szolidaritásból úgy fog csinálni, mint ha mi sem történt volna. Azon a napon a szívem újra élni fog. Azon a napon talán újra élni kezdhetek. Újra élni kezdhetünk, együtt.

Csodálatos kárhozat

Gyereknek lenni igenis jó. Sajnos erre sokan már csak akkor jönnek rá, miután túl késő, miután felnőttek. Én még nem nőttem fel, soha nem is akarok. De sajnos az életem, a sorsom másképp lett megírva. A szüleim korai halála, és a nevelőszülőkhöz kerülés mást követelt meg tőlem. Fel kellett nőjek ahhoz, hogy tudjak vigyázni a 13 éves húgomra. Fel kellett nőjek ahhoz, hogy a nevelő szüleink ne tudjanak olyanná formálni, amilyenek mi sosem leszünk.
Szerettem a szüleinket. 14 voltam, amikor egy kamion maga alá gyűrte a kocsijukat, apám kedvenc Volvóját. A húgom még csak 11 volt.
Hiába a nevelőszülők, hiába bármi segítség, én akkor is úgy éreztem, és most is úgy érzem, hogy minden a nyakamba zúdult. Nincs semmi gond a mostani szüleinkkel, csak ne akarnának átnevelni, de ezt leszámítva el lehet őket fogadni.

Most elköltöztünk, így új suliba kell járjak, amit nem is bánok, így legalább van esélyem barátokat szerezni. Eddig szűkölködtem ezen a téren, a szüleim halálát követő depresszió miatt, de most elhatároztam, hogy összeszedem magam.

Az emberek azt hinnék, hogy 16 évesen nem sok fogalmam lehet a világról, de tévednek. Egy bizonyos részét sokkal jobban ismerem, mint ők. Már régóta érdekel a világ misztikus, varázslatos oldala. Eddig nem találtam rá semmi hihető bizonyítékot, hogy azok, akikben én hiszek, valóban léteznek, de teljesen biztos vagyok benne, hogy ő egy vámpír. Ahogy megláttam éreztem, hogy biztosan az. Vámpírok igenis léteznek, és nem csak egy kitalált mese az egész. A változást a költözés hozta. Még mindig vigyázok a húgomra, de a szülők miatt már kevésbé aggódok. Sokat utaznak, így legtöbbet egyedül vagyunk itthon. Olyan, mint ha én nevelném Jesst. Ahhoz képest, hogy még csak 13, meglehetősen önálló, aminek nagyon örülök, így megkönnyíti a dolgom, és kicsit több időm van végre magammal is foglalkozni. Nem, nem vagyok önző, csak egyszerűen már teljesen elhanyagoltam magam, és az érzéseim.

A suliba sikerült hamar beilleszkedni, van két nagyon jó barátnőm, Zoé és Ella. Na és persze Felix, a titokzatos idegen, akivel szünetekben meglepően sokszor találkozik a pillantásunk. Olyankor elveszek gyönyörű szemeiben. Olyan, mint ha tűz égne bennük. Ragyog. Ahogy megláttam őt, rögtön gyanakodni kezdtem. Azóta nem nyugszom. Be fogom bizonyítani, hogy az, akire gondolok. Még ha csak magamnak is. Ő az, aki segíthet örökké fiatalnak maradnom.

- És akkor közelebb hajolt, és lassan megcsókolt. - Áradozott Zoé ebéd közben, új szerelméről.
- Ez olyan romantikus. - Ella. - Szerinted is Tina?
-Tina! Hahó! - Legyezett az arcom előtt Zoé. - Te nem is figyelsz.

Mosolyog. Rám mosolyog. Mégis miért mosolyog? Egyre csak ezen agyaltam, miközben szemeztünk.

- Tina! - Kiabált Ella.
- Mi van? - Néztem rá értetlenül.
- Nem is figyeltél Zoéra?
- De... Csak... Bocsi, elbambultam. - Mentegetőztem.

Úr isten! Azon mosolygott, hogy én őt bámultam, és észre sem vettem a barátnőim kapálózását. Ez annyira ciki! Kinevetett...

- Nem is akárkin bambultál. - Nevetett Zoé. - Na jó... Megbocsájtom. Tetszik? Beszéltetek? Randira hívott? Mesélj! - Kezdett faggatózni. Hát igen... ez Zoé.
- Nem nem és nem! Nincs semmi. Csak egyszerűen elbambultam. - Vágtam ki magam, majd megragadtam a könyveimet, és elindultam a kijárat felé. - Órán találkozunk. Szóltam vissza.

Már a folyosón jártam, amikor valami suhanást hallottam a hátam mögül. Megfordultam, de nem volt ott senki. Visszafordultam, és mentem tovább. Legalábbis mentem volna, de felbuktam egy táskában. Meg mernék esküdni, hogy nem volt még ott. Bevertem a fejem. Kicsit még meg is szédültem. Körülnéztem, hogy nem-e látta valaki a mérhetetlen ügyetlenségem, de megnyugodtam, amikor nem láttam a folyosón senkit.
A következő percben valaki a kezét nyújtotta felém. Ő volt az.

- Megkapaszkodsz a kezemben, és felállsz, vagy ülve maradsz? - Villantott egy féloldalas mosolyt Felix, amibe szinte beleremegtem.
- Köszönöm. - Néztem fel rá. Nem tűnt ilyen magasnak.
- Mennem kell. - Fordult el, amikor a szemébe néztem.
- Miért? - Kérdeztem, de ahogy elhagyta ez a szó a számat már meg is bántam.
- Mert... dolgom van. Egyébként sem kell az orrodra kötnöm! - Mondta, miközben úgy nézett rám, mint ha épp kioktattam volna.
- Bocs. Nem tartozol semmilyen magyarázattal, csak... tudok valamit, amit minden bizonnyal titkolni akarsz, de előttem nem tudod.
- Mi a francról beszélsz? - Vált kedves segítőkész srácból dühös elmebeteggé, és a karomnál fogva a falhoz szorított.
- Ne ez fáj! - Kapálóztam volna, de ő erősebb volt.
- Bocsánat. Nem akartam. - Engedett el, és lehajtotta a fejét.
- Nem haragszom. - Mondtam, és közelebb léptem hozzá. - Árulj el valamit! - Kértem, de hirtelen eltűnt a szemem elől. A folyosó végén Ella és Zoé jelentek meg.

Ha csak két perccel később jönnek, akkor megtudhattam volna amit akartam. Csak két nyavalyás perc!
A következő napokban eltűnt. Lehet csak elkerültük egymást, nem tudom. De furcsa volt, hogy nincs a közelemben. Pedig nem is ismerem. Nem értem ezt az egészet. Olyan hihetetlen. De be akarom bizonyítani, hogy ő egy vámpír. Ez még semmi. Rá akarom venni, hogy változtasson át. Még nem tudom, hogy hogyan fogom csinálni, de bármire képes vagyok a cél érdekében.
Két hét telt el, amikor végre újra láttam. Már azt hittem világgá ment, de nem. Újra itt van.

- Ella és én bulit tartunk csütörtökön. Nem jössz el? - Kérdezte Zoé ebéd közben.
- Nem is tudom. Nem vagyok az a bulizós fajta.
-Tina! Ne kéresd már magad! - Nyaggatott Ella.
- Majd meglátom.
- Elhozhatod a szépfiút is. - Célozgatott Zoé Felixre.
- Úgysem jönne el velem. - Mondtam, miközben próbáltam azt színlelni, hogy egyáltalán nem is izgat fel a dolog.
- Egy próbát azért megér! - Biztatott Ella.

Este nem volt kedvem egyedül lenni, Jess pedig a barátnőinél volt, valami pizsipartin, így gondoltam elmegyek sétálni. Magammal vittem az mp4em, és a kedvenc könyvem. A parkba érve leültem, és elkezdtem olvasni. Egyáltalán nem voltam fáradt, pedig ilyenkor van, hogy már alszok.

- Szia! - Hallottam egy érces hangot a hátam mögül, mire reflex szerűen megfordultam.Nem állt ott senki.
- Itt vagyok! - Szólt újra, már messzebbről.
- Felix? Ez nem vicces! te vagy az? - Kérdeztem a semmibe.
- Buu. - Kapott el hirtelen oldalról egy ismeretlen.

Sikítozni kezdtem, kérlelve, hogy engedjen el. Sosem láttam még erre ezt a fickót. A bőre hideg, a szeme ugyan úgy ragyog. Ő is egy vámpír.Amikor a gondolat eljutott a tudatomig erősebben kezdtem kapálózni. Lehet, hogy vonzott ez az egész, de nem akartam egy ilyen vámpír karjai közt lenni.

- Hagyd őt békén! - Lökte fel egy sötét alak az engem szorongató vámpírt.
- Nocsak nocsak! Nem tán szerelmes lett valaki egy élőbe? - Álltak egymással szemben harci pózban, miközben én a földről próbáltam felállni. Nem kellett több, hogy tudjam, minden gondolatom igaz volt. Tényleg léteznek vámpírok. Azért nem pont egy ilyen helyzetben akartam ezt bebizonyítani.
- Menj el! Ez nem a te területed!
- Rendben.Elmegyek, ha ennyire ezt akarod. De tudnod kell, hogy nem mutatkozhatsz halandóval, legalábbis nem úgy, mint az emberi szerelmesek. - Morogta a furcsa fickó, majd elszaladt a sötétségbe.
- Jól vagy? - Segített fel a megmentőm, immár másodjára.
- Felix? - Kérdeztem, de biztos voltam benne, hogy ő az. Felismertem a kezéről.
- Ezt nem szabadna tudnod. - Mondta, már a szemembe nézve.
- Ha ez nincs, én akkor is tudom, hogy mi vagy. - Jelentettem ki.
- Css! - Fogta be a szám Felix, majd egy fa tövéhez szorított.
- Mi az? - Kérdeztem, amikor végre elengedett.
- Rendőrök... Utálom őket. Nem tudok miattuk normálisan közlekedni éjjel.
- Szóval nem tagadod le? Szóval... vámpír vagy?
- Igen. Az vagyok. Nem tagadom le, felvállalom. Egyébként is azt mondtad, hogy tudod. - Mondta Felix, amivel egy kicsit megnyugtatott. Nem tűnik olyan veszedelmesnek, mint az, aki rám támadt. - Mit akarsz tőlem? Miért akartad minden áron bebizonyítani, hogy mi vagyok? - Kérdezte.
- Hogy tudjam, hogy nem vagyok őrült. Hogy nem csak képzelem ezt az egészet. És...
- És még? - Szegezte nekem a kérdést, de ezt már egy kicsit nehezebb elmagyaráznom.
- Az akarok lenni, ami te vagy. - Böktem ki. - Vámpír akarok lenni. Örökké élni. Örökké fiatalon élni... Ez minden vágyam!
- Te meg vagy hibbanva? Egy épeszű ember nem akarja ezt. Azt hiszed ez játék? Ugyan már kislány. Én több mint 80 éves vagyok. Tudod milyen nehéz ez? Az elején szenvedsz, amíg teljesen át nem változol. Kínok közt haldokolsz. Utána pedig véren kell élned. Nem épp tündérmese.
- De én ezt akarom!
- Nem akarhatod ezt! - Vágott olyan fejet Felix, mint ha undorodna tőlem.
- De igen! Akarhatom! Értsd meg! Nem akarok felnőni. Épp elég nekem, hogy korábban kellett felnőttként gondolkodnom.
- Tudom. A szüleid halála...
- Honnan...? - Kérdeztem volna, de közbe vágott.
- Mindent tudok rólad. Már az első nap amikor megláttalak, már akkor kinéztelek. Kinyomoztam rólad mindent. Te vagy az, akire nekem szükségem van. De nem akarhatom azt tőled, hogy dobd el az életed miattam. Inkább feladom az ebben az életformában rejlő boldogságot.
- Mégis miről beszélsz?
- Tudod Tina... A mi fajtánknak nehéz igazán boldognak lennie. Mindenkinek meg van a másik fele a világon. Ezt nevezitek ti emberek szerelemnek. Amikor két fél egymásra talál. Ez nálunk is így van. Ritka, hogy ember és vámpír között alakul ki, de megesik. Te egyike vagy ezen ritkaságoknak. - Magyarázta.
- Úgy érted...
- Úgy értem beléd szerettem! - Mondta. Meglepett az őszintesége, még a lélegzetem is elállt egy pillanatra.
- De... De hisz nem is ismersz. - Próbáltam valamit kinyögni.
- Ohh dehogynem! Jobban, mint azt hinnéd. Amikor egy vámpír rátalál a másik felére, aki kiegészítheti, az olyan, mint ha mindig is együtt éltek volna. A legsötétebb titkaidat is tudom Tina!
- Ne ne mondd!  - Kezdtem viccesnek találni ezt az egészet. - Például?
- Például azt, hogy mielőtt a nevelő szüleid elutaztak te lenyúltál a számlájukról 50 ezret, hogy csaphass egy bulit, amit mellesleg még azóta sem tartottál meg. Vagy hogy kiskorodban találtál egy vámpírokról szóló könyvet, és azóta vagy ilyen megszállott. Vagy hogy a szüleid balesete után magadat okoltad, és többször megpróbáltál öngyilkos lenni.
- Micsoda? De... Én erről senkinek...
- Tudom. De nyugodj meg. Tudok titkot tartani. - Mondta, és a szokásos csábos félmosoly jelent meg az arcán.
- Akkor... Akkor te most szerelmes vagy belém? - Kérdeztem, inkább meglepetten, mint kételkedve.
- Igen Tina. - Mondta, miközben végig a szemembe nézett. - Persze megértem, ha ez téged megrémiszt. Nem természetes ez az egész. Tiltakozhatnék is ellene, de nem tudok, és nem is akarok. Neked viszont csak egy szavadba kerül, és soha többet nem látsz. Nem vagyunk arra felhatalmazva, hogy emberi életeket tegyünk tönkre. Csak ha azt az élő is akarja. - Mondta, még mindig a szemembe.

A tekintete megidéz. Forróságot érzek, pedig a bőre jéghideg. Nem tudok ellenállni. Elvesztem a kontrollt. Nincs uralmam a testem felett. Ezt csak ő teszi? Elkábít? Vagy tényleg igaz minden szava? Nem tudom. Már soha nem is fogom megtudni. Azt mondják a hirtelen döntések jó eredményt szülnek. Ami azt illeti nem tudom, de döntöttem, és elég hirtelen. Egy csókkal adtam a vámpírom tudtára, hogy elhiszem, hogy minden szava igaz.

- Tedd meg! - Kérleltem.
- Nem, ha csak ezért akarsz velem lenni.
- Nem tudom... Nem tudok semmit. Forróságot érzek. Szédülök. Megbabonázol. Ebben a percben bármit megadnék neked. Azt akarom, hogy tedd meg. Éljünk örökké. Együtt. Még a családom sem érdekel. Téged akarlak! - Jöttek a szavak, mint ha nem is én irányítanám a nyelvem, ami ezeket formálta.
- Biztosan akarod? - Hajolt fölém Felix, kivillantva hegyes fogsorát.
- Igen. - Mondtam, majd minden elsötétült.

Hogy mi lett volna, ha nemet mondok? Már nem fogom megtudni. A testem hófehér és jéghideg. Minden porcikám vért kíván, de leginkább az én megmentőmet, Felixet. Végül teljesült az álmom. Már mérföldekkel messzebb járunk, mint ahol laktam, de nem maradhattunk ott. Azt kell mindenkinek hinnie, hogy meghaltam. Eközben én boldog vagyok, kettesben a végzettemmel. Milyen furcsa történet nem? Azt hiszed gondolom, hogy most lelkiismeret furdalásom van. De tévedsz. El sem tudod képzelni mit veszítettem volna, ha ebbe nem vágok bele. Örülök a hirtelen döntésemnek. Olyan ez mint a szerelem. Oh nem is. Ez ezerszer jobb. Ő tényleg lehozza nekem a csillagokat az égről. Ez nem élet a földön. Ez kárhozat. Csodálatos, bűnös, szeretettel és vad érzelmekkel teli kárhozat. Mindenki erre vágyik a szíve mélyén. Minden egyes ember. Te is, csak még nem mered magadnak sem beismerni. Nem kell félned, egyszer hozzád is betérek!

Las Vegas-i vámpír álompár

Amikor útnak indultam abban a tudatban éltem, hogy Las Vegas jelenti a fényűzést, a pompát. Casino hegyek, hajnalig tartó bulik. Az élet nekem az élvezetet jelentette. Hogy most élek-e? Nem tudom. Azt hiszem valahol az életem és a halálom között lebegek. Egy kívülállónak, egy embernek ez elképzelhetetlen. Számtalan film készült a mi fajtánkról, olvasni lehet rólunk világsikerekben, de az ember azt hiszi, hogy ez csak mese. És ez így is van rendjén. Én is azt hittem. De az elmúlt két hét alatt be kellett látnom, hogy tévedek. És hogy ilyen lénynek lenni jó... Hát nem tudom ki állította ezt a végtelen hülyeséget. Amíg éltem halmoztam a jót, nem voltak anyagi problémáim, mi tagadás még jól is nézek ki, és rengeteg nő bukott a stílusomra. Persze nekem nem kellett egyik sem, csak ideig óráig, de addig ők is egy csodában vettek részt. Ők is élvezték az életet. Mielőtt azt hinnéd, hogy átvertem őket, hogy egy mocskos, sunyi nőcsábász vagyok, elmondanám, hogy egyiket sem hitegettem azzal, hogy majd örökké szeretjük egymást. Nem ajánlottam nekik semmit. Sőt! Ők ajánlották fel magukat.
Örökké... Azt hiszem ez az a szó, amit az elmúlt két hétben meglehetősen megutáltam. Igen, vámpír vagyok. Az vár rám, hogy véren kell éljek, ölnöm kell, hogy élhessek. Nem járkálhatok kedvemre nappal, le kell mondanom minden emberi élvezetemről. Mi lesz így velem? Elvesztem a világ labirintusában. Eddig tudtam, hogy hol a helyem. Nem állított meg senki, és semmi.
Adina te mocskos ribanc! Hogy tehetted velem ezt? Csak találjalak meg. Még hogy Isten ajándéka? Hogy jelentheti ezt egy név? Hányingerem támad, ha rá gondolok. Vicces. Nem is tudok hányni. Nem tudom hova vezet most az életem, már ami megmaradt belőle. Az emberek számára halott vagyok. Egyedül ez a gyönyörű nő maradt nekem, aki ezt tette velem. Amikor először megláttam azt hittem megszerethetem, és feladom a szoknyavadász életmódot. Hát tévedtem. Megszeretni? Nem. Gyűlölöm!
Szánalmas vagyok. Nem is tudom gyűlölni. Nem érzek semmit. Nem elég, hogy elvette az életem, és most megbűnhődök azért, mert egész végig csak játszottam, de az első hét után magamra is hagyott. Egy hete egyedül kell kezdenem magammal valamit. Egyet biztosan merek állítani : Nem akarok ölni! Mégis hogy képzelte? Te jó ég... Egy mocskos sikátorban töltöm az éjszakáim. Nem merek emberek közé menni, itt meg csak pár kóbor kutya és koldusok vannak. Ami őket illeti igazán mosakodhatnának néha valahogy. Amióta ez vagyok, azóta jobban érzek dolgokat, így a rothadó húgy szagukat is. Undorító. Hamar ki kell találnom valamit, mert ez így nem mehet tovább. De mégis mit?

- Min agyalsz ennyire Andy? - Hallottam meg magam mögül a bizsergető női hangot, ami tönkretett.
- Te rohadt... - Fordultam azonnal meg, ám a célpontom, amire lecsapni készültem eltűnt. Értetlenül vettem fel az előző irányomat. Gondolhattam volna, hogy mögém kerül. - Szóval itt vagy. - Húzódott egy gúnyos mosoly az arcomra.
- Te rohadt mi? - Hagyta figyelem nélkül a kérdésemet.
- Azt sem érdemled meg, hogy mondjak rád valamit is. - Hagytam annyiban, egy fintorgás kíséretében.
- Félsz nyuszika? - Lépett közelebb, és hosszú vérvörös körmével cirógatni kezdte az arcom.
- Te csak ne nyuszikázz itt nekem. - Löktem el magamtól.
- Nem félsz, hogy kihívják a rendőrséget, hogy egy nőt bántalmazol? - Gúnyolódott Adina.
- Mi? Mégis ki hívná ki? A koldusok? Vagy talán a kóbor kutyák? - Nevettem.
- Borzalmas vagy. Igazából nem is értem, hogy miért vagy ennyire felháborodva. - Magyarázott úgy, hogy közben a kezével mutogatott maga előtt, mint ha süket lennék, és jelbeszéddel akarna kommunikálni. Ez szörnyen idegesítő.
- Hogy miért?... Hogy miért? - Kiabáltam már már mint egy hisztis kurva. - Te normális vagy? Megöltél!
- Csak ami az elméleti részét illeti...
- És szerinted van kedvem így élni tovább? Utállak! Érted? Takarodj innen! gyűlöllek!
- Pár hete még nem ezt mondtad. Azt állítottad, hogy én nem csak egy olyan egyszerű lány vagyok, mint a többi, akikkel eddig együtt voltál. Azt mondtad értem talán képes lennél megváltozni. Hogy velem akár az életed is leélnéd. Ha úgy vesszük én csak segítettem neked ebben. - Vonta meg a vállát, mint ha csak egy apróságon vitatkoznánk.
- Te nem vagy normális! Én nem akarok ez lenni... Ez a...
- Mondd csak ki! - Biztatott.
- Nem akarok vámpír lenni! - Kiabáltam újra.
- Olyan buta vagy Andy. Ugyan úgy élvezheted az életet, mint eddig. Bulizhatsz, nőzhetsz, azt csinálsz amit akarsz! Nincs ember a földön, aki fölötted állna. És ez neked nem jó? - Értetlenkedett a nő, akit ebben a pillanatban legszívesebben megöltem volna. Csak azt sajnáltam, hogy ennek a módjára nem jöttem rá.
-Vajon hogy lehet egy vámpírt megölni? - Nevettem zavarodottságomban, inkább gúnyosan, mint viccesnek vélve ezt az egészet.
- Magadat nem tudod megölni. - Jelentette ki Adina, mire én csak kitágult szemekkel rámeredtem. - Ja hogy nem is magadat akarod megölni... - Állapította meg. - Hát így állunk. Értem már. Ami azt illeti elég hamar megutáltál. - Indult el a sikátor vége felé, ami az egyik legforgalmasabb úthoz vezet.
- Menj csak! Nem fogsz hiányozni! - Kiabáltam utána, mire ő futni kezdett. Futni? Az nem kifejezés, ha vámpír vagy. Még azt sem mondhatnám, hogy egy autó gyorsaságához hasonló... valami sokkal nagyobb.

Pár nap alatt be kellett látnom, hogy amikor Adinát elküldtem, akkor azt az esélyt utasítottam vissza, hogy egy emberhez hasonlóan éljek. Pedig én nem akarok örökké ebben a büdös sikátorban lakni, és a kórházból lopott véren élni. Tudom, hogy borzasztó, és hogy emberek élete múlik azon, hogy a koldusokkal vért lopatok a kórházból, de nekik azért megéri, mert így legalább én általam nem halnak meg. Amióta rábeszéltem magam, hogy igyak, azóta nem is olyan vészes a vámpír lét. Érzem az erőt, ami az ereimben lüktet, úgy érzem bármit meg tudnék tenni. De sajnos nem igaz, hogy a vámpíroknak nincsenek emberi érzéseik. Sőt! Amit emberként éreztem, az megmaradt. Hiányzik a nő, aki tönkretette az életem. Nem értem miért. Hogy lehetek ennyi hülye? Nem szerethetek valakit, aki megölt, még ha nem is fizikailag. De sajnos mégis. Sosem éreztem még ilyet egyetlen nő iránt sem. Nekem ők csak kalandok voltak. De ez a nő más. A hosszú lábával, tüzet idéző tekintetével, és vörös hullámos hajával, de leginkább azzal, hogy adott nekem egy esélyt, belopta magát a szívembe. Ilyen rossz lenne, amikor nem teljesedik be a szerelem? Plátói szerelem... Igen, így hívják. De miért van ez? Annyi ember boldogtalan ez miatt. Fogadni mernék, hogy egyszer mindenki ide jut.
Egy hónap telt el, és engem még mindig evett a fene. Nem volt olyan nap, vagy inkább éjszaka, amikor nem gondoltam volna Adinára. Egy hónap kellett ahhoz, hogy elhatározzam, hogy megkeresem. Az érzéseim azt sugallták, hogy valami fő vámpír lehet. Nincs más dolgom, mint megkeresnem egy vámpírtanyát, és ott érdeklődni utána. Az érzékeim vezettek. Lehet valami összeköt azzal a személlyel, aki vámpírrá tett? Úgy éreztem, mint ha repülnék. Ez tetszett. Már egészen elfogadtam, hogy az vagyok ami.
Egy fénypompás casinonál álltam meg. Ide vezetett az érzékem. Akadály nélkül bejutottam, nem állított meg senki. Nem tudtam kivenni, hogy a bennlévők közül ki vámpír, és ki ember, egy két személyt kivéve, mivel a vámpírok nem járkálnak öltönyben, a hétköznapi emberek pedig nem járkálnak bőrcuccokban.
A pulthoz mentem, ahol egy szőke, rikító kék szemű vadmacska szolgálta ki a vendégeket. Ez most hidegen hagyott, pedig az emberi énem nem hagyta volna szó nélkül ezt a bombázót.

- Nem ismersz véletlen egy Adina nevű lányt? - Kérdeztem, miután elém tett legalább fél liter vért. Az illatáról megállapítva friss volt.
- Szamanta! - Kiabált oda a másik nőcskének. - Ez itt Adinával akar beszélni. Kísérd el! - Utasította, mire a másik cselekedett. Én csak mentem utána, majd egy ajtó előtt megálltunk. Ő kinyitotta, és betessékelt.

- Áá! Andy! Hát téged mi vezérelt ide? - Kérdezte Adina, azt színlelve, mint ha nem lepődött volna meg a látogatásomtól.
- A legutóbbi beszélgetésünk. - Válaszoltam szűkszavúan.
- Mégis mit akarsz? - Vonta fel a szemöldökét? - Kérlek gyorsan essünk túl rajta, mert vár a vacsorám. - Nyalta meg a száját.
-Az megfelel, ha azt mondom, hogy téged? - Tértem egyből a lényegre?
- Mi az Andy baby? Hiányzok? - Incselkedett a nő, akiért most már akár tűzbe is mentem volna. Bár nem is halnék bele, ez tény...
- Amikor ember voltam, akkor minden igaz volt, amit neked mondtam. De nem gondoltam volna, hogy ez lesz, és gondolhatod milyen rossz volt elvesztenem mindent.
- Igen, tudom Andy. De azt hittem miattam azért is elfogadod.
- Szólhattál volna előtte.
- Oké, én is hibás vagyok. Most már jobb? - Mosolygott Adina.
- Te semmit nem veszel komolyan. - Ingattam a fejem.
- Emberként ez is tetszett neked. - Emlékeztetett.
- Most is tetszik. - Mosolyogtam, és közelebb léptem a nőhöz, aki tönkre tette az életem, leginkább azzal, hogy hagyta, hogy belé szeressek. - Adina! Lehetne szó arról, hogy újra legyen köztünk valami? - Kérdeztem, miközben végig tök komolyan a szemébe néztem.
- Most viccelsz? - Kuncogott. - Csak azért kellenék neked, mert így már nem kellesz senkinek.
- Nem ez nem igaz. - Vágtam rá azonnal, mire ő csak kérdően rám nézett. - Na jó, ez is benne van. - Vallottam be.
- Jajj Andy Andy... Miért is hagytam, hogy belém szeress? Miért is hagytad, hogy beléd szeressek? - Mosolygott. Úgy tűnik felhagyott a hősködéssel.
- Ez most az jelenti, hogy újra kezdhetjük? - Kérdeztem. Már már úgy éreztem magam, mint egy pitiző kiskutya.
- Igen azt. - Mondta, mire elszállt minden erőm, amivel eddig visszatartottam magam, és megcsókoltam. Ebben a csókban érződött minden, amit másfél hónap alatt nem élvezhettem.
- Szeretlek! - Suttogta Adina. Most látszott rajta igazán, hogy attól függetlenül, ami, ugyan olyan érző lény, mint bárki más.
- Én is szeretlek! - Bújtam hozzá.

Vacsora után elmentünk a sikátorba a cuccaimért. Bár nem lesz rájuk szükségem, énmégis ragaszkodtam hozzájuk.

- Utálom ezt a rothadó szagot. - Nyavalyogtam. - Most már örökké éreznem kell ezeket a szagokat?
- Igen. - Nevetett Adina a szenvedésemen.
- Nem is vicces.
- Látnod kellene magad!
- Nem akarom ezeket érezni...
- Még mindig van egy esélyed. - Mutatott az égre, arra célozva, hogy csak meg kell várnom a napfelkeltét.
- Nem. Semmiért sem hagynálak itt. - Jelentettem ki.
- Akkor szokd meg a szagokat. idővel jobb lesz. - Biztatott.
- Akkor boldogan és büdösen örökké? - Kérdeztem, mire a kedves arc, akit egy hónapja még megöltem volna kezei közé vette az arcomat, és lágy csókot lehelt rá.
- Boldogan büdösek között, örökké. - Nevetett, majd újra megcsókoltuk egymást.

Ki mondta, hogy egy vámpír nem lehet boldog? Visszavonok mindent, amit utáltam ebben az egészben. Igaz, hogy a rossz dolgokat is jobban érezzük, de a jobbakat is. Az unalmas nappali órákban az eldugott föld alatti zugainkban kettesben, a sötétben... De ezt nem részletezném. Talán, egy másik történetben, majd legközelebb. Addig is kiélvezem az uralmat a szerelmemmel a többi vámpír felett. Kegyetlen nem? Talán kicsit nagyra vágyó vagyok... De olyan büdös volt az a sikátor...

Az Alex élete című blogom első része, mint novella

Örökké

Bevezető:

Jenny és Alex öt éve ismerik egymást. Együtt bérelnek egy kis lakást, de még ismeretségük elején tisztázták, hogy csak lakótársak, és soha semmi nem lesz köztük, ami többet jelentene ennél. Csakhogy öt év hosszú idő, és végül mégis elkezdtek randizni. Alex nem is sejti, hogy a lány, akiért bármit megtenne egyik pillanatban a karjai közt van, a másikban pedig mérhetetlen távolságra tőle.

És akkor a novellává alakított első fejezet :

Jenny dühösen rohant fel a lépcsőn a tizedikre. Megszabadult a magassarkújától, hogy még az se akadályozhassa őt. Alex igyekezett utolérni, ám barátnőjét a düh hajtotta, és olyankor ez lehetetlennek bizonyult.

- Kicsim! Várj már! - Kérlelte Alex, de hiába. - Most nem fogsz hozzám szólni igaz? - Lihegett. Jenny egy szót sem szólt, csak ment tovább.

A férfi megállt a lakásuk előtt, de Jenny csak haladt előre.

- Cica! - Szólt a lány után.

- Mi van? - Fordult meg Jenny dühösen.

- Itt lakunk. - Bökött az ajtóra Alex, és elmosolyodott.

- Nem vicces! - Fordult vissza Jenny, és bement. Rávágta Alexra az ajtót, aki ezt szó nélkül tűrte. Valószínűleg érezte, hogy jobb, ha csendben marad.

A lány bement a hálószobájába, és magára zárta az ajtót. Tudta, hogy most az jön, hogy Alex bocsánatot akar majd kérni tőle, és azt is tudta, hogy meg fog neki bocsájtani. Csak egyszerűen szüksége van erre a kis játékra. Ezzel is mérlegeli, hogy vajon mennyit bír majd ki a kapcsolatuk, ha tényleg komolyra fordul. De Jenny tervei kudarcba fulladtak, amikor hallotta, hogy a srác nem jön bocsánatot kérni, hanem bevágja a szobája ajtaját. A lány óvatosan kinyitotta az ajtót, hogy megbizonyosodjon barátja tartózkodási helyéről, de hirtelen megjelent Alex, és kihasználta, hogy résnyire nyitva volt az ajtó.

- Tudod jól, hogy nem akarok neked rosszat! - Fogta meg Jenny karját Alex, talán kicsit szorosabban is mint kellett volna, mert a lány felszisszent. - Bocs. - Lazított a szorításon. - Tudod jól, hogy szeretlek. Veled akarok lenni. Te vagy az életem. - Tolta a lányt az ágyhoz, hogy leüljön, ő pedig megállt előtte..

- De nem fogok a másodig randi után ágyba bújni veled! - Szólalt meg végre Jenny is, bár a kelleténél kicsit hangosabban.

- Rendben.. De tudnod kell, hogy tested minden porcikáját kívánom! Jobban, mint bármi mást. És hogy tudd! Öt évvel ezelőtt, amikor megismertelek, és a te kérésedre megegyeztünk, hogy ez nem lesz több, csak lakótársi viszony, én már akkor is azt akartam, hogy az enyém lehess. Öt évig tartóztattam magam.

- Aha... Tartóztattad... - Forgatta a szemeit Jenny. - Azért hoztál fel ide minden féle kis ri***ot?

- Jenny! Mégiscsak férfiból vagyok.

- Igen! Épp ez a baj! Ugyan olyan férfi vagy mint a többi! Csak mész a farkad után... - Ingatta a fejét Jenny, és kitessékelte a szobájából Alexot..

- Jen! - Ült le a férfi az ajtóban.Engedj be! Kérlek! Tudnod kell, hogy jó ideje nem is hoztam fel senkit. Láttam, hogy neked rosszul esik... - Kérlelte Jennyit Alex, de a lány nem válaszolt.

Eltelt tíz perc, fél óra, de Jenny nem nyitott ajtót, bármit is mondott Alex. Végül már kezdett félni, hogy szerelme valami kárt tehetett magában, így hirtelen felindulásból felállt, és berontott a szobába. Az ajtó betört, a lány pedig ijedtében felpattant az ágyról.

- Te normális vagy? - Kapkodott levegő után Jenny.

- Nem... - Hajtotta le a fejét Alex. - Azt hittem... azt hittem valami hülyeséget csináltál. - Vallotta be.

- Persze... majd pont te miattad! - Nevetett Jenny, ezzel hatalmas fájdalmat okozva Alexnak.

- Na ebből elég! Jenny! Valld be, hogy szeretsz! Tudom, hogy ez így van! Ne hazudj! Legalább magadnak ne! - Kérlelte Alex a lányt, már csöppet sem nyugodt hangnemben, mélyen a szemébe nézve.

- Bocsáss meg! - Állt elé Jenny, és két gyönge keze közé fogta Alex arcát. - Szeretlek! - Lehelt rá lágy csókot. - Mindennél jobban szeretlek! - Csókolgatta újra és újra.

- Ne játssz velem többet. - Suttogta Alex,remegő hangon.. - Ez fájdalmas játék volt. - Csókolt vissza.

A lány érezte, hogy nem tud tovább ellenállni. Öt év minden vágya kibontakozott. Nem tudott gondolkodni, csak cselekedett. Hosszú, forró csókokkal ajándékozták meg egymást. Alex felkapta Jennyt, és óvatosan lefektette az ágyra. Csókolta a száját, a nyakát, majd elkezdte megszabadítani a ruháitól, amit a lány szótlanul tűrt. Érezte, hogy a férfi már sokkal tapasztaltabb mint ő. Egy pillanatra le is blokkolt, és elgondolkozott.

- Én... én még sosem... - Próbálta bevallani a lány, hogy még szűz, de nem merte, félt, hogy 23 évesen ez már cikinek számít.

- Tudom. - Mosolygott Alex. - De ugye te is szeretnéd? - Kérdezte, és mielőtt a lány válaszolhatott volna, lágyan megcsókolta.

- Igen. Testem minden porcikájával akarom. - Mosolygott, és elkezdte levetkőztetni a férfit, akibe halálosan beleszeretett.

Hosszas előjáték után testük összeforrt, és a lány kéjesen felnyögött. Minden eddigi fájdalomtól való félelme elillant. A férfi tudta jól, hogy mit csinál, és nagyon is jól csinálta. Jenny kissé belemélyesztette a hosszúra növesztett körmeit Alex hátába, mire a férfi felszisszent, majd újra csókolgatni kezdte a lány testét, ahol csak érte. Együtt jutottak el a gyönyörhöz, amit a lány még sosem érzett, és örült, hogy Alexxal tapasztalhatta meg először.

A madarak csiripelése bezengte a szobát. Alex nyújtózott, és átakarta karolni szerelmét, de csak a párnát tudta megölelni. Kinyitotta a szemét, és elmosolyodott egy kis levél láttán.

" Elmentem boltba, nemsoká jövök!

Csók : szerelmed ♥"

A férfit hirtelen rossz érzés fogta el, ahogy elolvasta a levelet. Nem tudta eldönteni, hogy mi is lehet ez az érzés, de valamiért úgy érezte, hogy baj van. Maga köré tekerte a takarót, és előkotorta a telefonját. Jennyt hívta, de csak a hangposta kapcsolt be. Még kétszer megpróbálta, de nem járt sikerrel. Kezdett kétségbe esni, és ideges lett. Amilyen gyorsan csak tudta magára kapkodta a ruháit, és elindult a bolt felé. Az épület előtt már látni lehetett a kisboltot a szemközti sarkon. Hirtelen mentő sziréna hallatszott. Alex azonnal kereste a szemével Jennyt. Meglátott egy földön fekvő alakot, akin az ő pólója volt. Érezte, hogy vége. Egy világ dőlt össze benne. Öt év után végre felismerte az igaz szerelmet, és csak két hétig élvezhette. Nem értette, hogy miért vették el tőle a mindenét, a lányt, akit szeretett. Pár perccel később a mentősök igazolták a férfi rossz érzését. A szerelme örökre elment. Nem érzett semmit, teljesen üres lett. Minden elkezdett halkulni, és sötétedni.

Kis idő elteltével egy ismerős kacarászást hallott.Jenny futott felé. Egymás karjaiban találtak megnyugvásra. Míg a földi életük végleg megszakadt, ezen a gyönyörű helyen örökre egymással maradhatnak. Az örök megnyugvásra találtak.